A billentyűs muzsika első igazi fénykora a 16. századra tehető. A kottanyomtatás elterjedése különösen Német- és Spanyolországban, valamint Itáliában a század végére szinte már áttekinthetetlen mennyiségű ilyenféle zenefajtát hozott létre és örökített át az utókorra anélkül, hogy megszüntette volna a kézírásos gyűjtemények keletkezését, valamint azok másolatainak terjedését. Utóbbi – tehát kéziratos – formában keletkezik az angol virginalisták több mint félezer káprázatosan virtuóz billentyűs darabja, valamint az akkori Európa zenei életében igen előkelő helyen álló lengyel billentyűs művészet. Mindent összevéve a 16. század megközelítően tízezer orgonára, illetve zongorára (= csembaló, klavichord, virginal stb.) készült darabbal ajándékozott meg minket.

  • A 17. század sok tekintetben új billentyűs zenei formákat hoz, ám azok túlnyomó része mindvégig visszavezethető a már ismertetett 16. századi eredményekre.
  • Mindenestül újnak mondható az a megbecsülés, mellyel a billentyűs művészeket és művészetet az új század körülveszi. A továbbfejlődés fő vonalát két nagy mester és azok népes tanítványgárdája tartja kezében. Északon, azaz Németalföldön Jan Pieterszoon Sweelinck (1562–1621), délen, azaz Itáliában Girolamo Frescobaldi (1583–1643) személye és iskolája viszi tovább a billentyűs muzsika sorsát. Kettejük közös vonása: a billentyűs termés minőség és mennyiség tekintetében háttérbe szorítja a vokálist; továbbmenőleg: mindkettőjük igazi és eleven hatása elsősorban német földön tapintható ki.
  • Miközben a német nyelvterületen az orgona- és zongoramuzsika a már említett mesterek tevékenységének köszönhetően igen előkelő helyet foglal el a különböző zenefajták sorában – az ibériai félsziget, valamint Anglia és Lengyelország billentyűs termése fokozatosan háttérbe szorul. Helyükbe Franciaország lép, ahol Francois Couperin (1668–1733), sőt Jean-Philippe Rameau (1683–1764) tevékenységében tetőződik e hangszer irodalma.
  • fontosabb billentyűs műfajok ebben a korszakban: szvit, toccata, fúga
  • Domenico Scarlatti-ig nem igazán foglalkoztak billentyűs zenével Frescobaldi halála után
  • Bach: egyik fő komponálási vonala (temperálás, pedagógiai munkák…)
  • Bach billentyűs művészetének „differenciálatlansága” (= orgona- és zongoraszerű hangszerre írott műveinek közeli rokonsága) adja számunkra azt a lehetőséget, hogy zongorán szólaltassuk meg őket. Couperin sokkalta differenciáltabb, ami azonban egyet jelent azzal, hogy „clavecinszerűbb". (A franciák így nevezték a csembalót.)
  • klasszika: mindhárom nagy szerzőnél egyre jelentősebb a zongora – önálló darabok, szonáták, kamarazene
  • egyre teltebb hangzás, emellett a hangszer is folyamatosan változik

ð romantika: nagy hangterjedelem, pedál használata, oktávkettőzések, akkordok – nagyzenekari hangzás imitálása

Schubert

  • Wanderer-fantázia
  • A vándor (Der Wanderer) c. dal motívumaiból írt monumentális zongoramű
  • 1822
  • technikailag a legnehezebb műve
  • 4 tétel szünet nélkül játszva
  • téma és a ritmus a fantázia műfajára utal
  • tételek elrendezése: a szonáta elrendezésére emlékeztet
  • uralkodó ritmus: daktilus (Schubert kedvence)
  • megegyezik a Halál és a lányka c. dalának ritmusával
  • 4. tétel:
  • fúgával kezdődik (33 ütem)
  • néhány variáció Beethoven műveiből való – különösen a 32. szonátájából
  • Liszt több átiratot készített belőle
  • Moments musicaux
  • = zenei pillanatok
  • 19. századi rövid, rögtönzésszerű hangszeres darabok
  • a jellemdarab egyik válfaja
  • jellemdarab: 19. századi rövid hangszeres mű, mely 1-1 hangulatot, emberi sajátosságot v. irodalmi fogalmat jellemez zenei eszközökkel
  • típusai: albumlap, bagatell, impromtu, moment musical
  • a kifejezést először Schubert használta
  • szövegtelen dal benyomása
  • 6 zongoradarab
  • 1823 – 1827
  • Impromtuk
  • = 19. századi hangszeres darabok neve, pillanatnyi hangulatokból, ötletekből szövődnek
  • szövegtelen dal benyomása
  • 1827
  • 2x 4 rövid zongoradarab
  • források, akik hatottak rá:
  • Tomasek + Vorisek zenéje
  • kiadásuk:
  • elnevezést a kiadó adja
  • az első sorozat még életében megjelent
  • a másodikat posztumusz adták ki
  • 1828: ír még 3 új darabot, de nem nevezi el őket
  • ez lett volna a 3. sorozat
  • ezeket Brahms nevezi el később: Három zongoradarab
  • 2. sorozat 3. impromtujének ragadványneve: Rosamunde
  • Rosamunde zenéjének variációja
  • Zongoraszonáták
  • 21 db
  • klasszikus szonátaforma + mondanivaló között gyakran feszültség van
  • 3 utolsó zongoraszonáta
  • Hummelnek ajánlotta
  • c-moll, A-dúr, b-moll
  • táncdarabok, négykezesek, fantáziák
  1. I. ZENÉJÉNEK SAJÁTOSSÁGAI HANGSZERES MŰVEIBEN

- expozícióban megjelenő témák közötti kontraszt elmosása

- szonátaformán belüli tonális rend fellazítása

- fantáziáló kedv

- dúr-moll váltogatása

- tercrokon fordulatok

- „vándor”-ritmus

- hungarizmus

  • 2 nyarat Zselízen töltött
  • pl.: verbunkos táncok
  • akkoriban divatos volt a magyar zene
  • német nyelvterületen kuriózumnak számított
  • pl.:
  • a-moll vonósnégyes, 3. és 4. tétel
  • B-dúr négykezes szonáta
  • Divertissement à la Hongroise
  • C-dúr szimfónia II. tétel
  1. II. UTÓÉLETE

- művészete életében ismeretlen

- felfedezése 1830-as években kezdődik

- Schumann tett érte a legtöbbet

- első felfedezők között: Liszt

  • gyakran játssza műveit
  • sok dalt átírt zongorára
  • Bécsi esték
  • Schubert dallamaiból írt virtuóz zongoraművek

- 20. sz.: zenetörténeti súlyának szélesebb körű feltárása

  • Schubert hatása:
  • német Lied kifejlődése
  • német vonal: Mendelssohn, Schumann, Brahms, Mahler, R. Strauss
  • távolabbi népeknél: Grieg, Moniuszko, Csajkovszkij, Dvorak

hangszeres műveinek hagyományos kereteket feloldó tendenciái

Schumann

- Zongorazene

  • egész zenei pályafutását végigkíséri
  • alkotói életművének legjelentősebb része
  • különleges címek
  • többség: programzene
  • zenei nyelvezete:
  • teltfogású akkordmenetek (Beethoven, Schubert)
  • polifón hatású szövevénys szerkesztés
  • váratlan pedálhasználat
  • szinkópás ritmika
  • erős variációs hajlam
  • szokatlan, szertelen, szélsőséges előadásmódra inspiráló utasítások
  • pl.: C-dúr fantázia, I. tétel kidolgozási része – „legenda-hangon”
  • ABEGG-variációk (1829 – 1830)
  • op. 1.
  • Schumann képzeletbeli barátjának, Meta Abeggnek szánta, akinek a nevéből zenei témát + arra komponált variációkat írt
  • a Meta nevet a Tema anagrammjaként is számon tartják
  • példa: Bach, Stadler
  • szerkezet:
  • téma – 3 variáció – cantabile – finálé
  • Papillons (Pillangók) (1829 – 1831)
  • példaképének, Jean Paulnak állít emléket
  • forrás: Jean Paul – Kamaszévek, utolsó fejezet
  • ebből csinál 12 kaleidoszkópszerű miniatűrt
  • álarcos bált mutat be a darab
  • bevezetés + tánctételek sorozata (12 db)
  • utolsó tétel:
  • feltűnik az 1. tétel témája
  • Nagypapa tánca” (ford. Alex) dallammal kezd, melyet a korban az esküvők végén szoktak játszani
  • Paganini-etűdök (1832)
  • pedagógiai mű
  • Szimfonikus etűdök (1834)
  • szimfonikus – zenekari hangzásra utal
  • 2. kiadás címe: Etüdök variációs formában (for. Alex) – formára utal
  • téma eredete: Ernestine von Fricken apjától
  • Ernestine rövid ideig Schumann kedvese volt
  • a báró amatőr zenész volt, és ezt a témát fuvolára szánta
  • 16 variációt készített belőle, de csak 11-et publikált
  • szerkezet: téma + 12 variáció
  • 11 variációt komponált Fricken témájára
  • utolsó variáció témája: Marschner operájából származik
  • irodalmi forrása: Scott – Ivanhoe
  • dedikáció: Bennett
  • Schumann angol barátja, zongorista + zeneszerző
  • inspiráció:
  • Goldberg-variációk
  • Beethoven: Diabelli-variációk
  • Carnaval (1834 – 1835)
  • Schumann legnépszerűbb zongoraműve
  • dedikáció: Karol Lipinski (hegedűművész)
  • alcím: Apró jelenetek 4 hangra
  • 4 hang = Asch városának neve (Ernestine lakott itt) + Schumann nevében is
  • a tételek címében megjelennek:
  • a commedia dell1arte figurái (Pierrot, Arlequin, Pantalon, Colombine)
  • valóságos személyek álarcban:
  • Schumann mint Florestan + Eusebius
  • Clara mint Chiarina
  • Ernestine mint Estrella
  • valóságos szereplők saját magukként:
  • Chopin
  • Paganini
  • a tételek (20 db) ezeknek a szereplőknek a portréi + táncok + karakterdarabok
  • zárótétel: a Dávidszövetség harci indulója a filiszteusok ellen
  • filiszteusok dallama: 17. századi táncdallam
  • Kreisleriana (1838)
  • 8 darab
  • ajánlás: Chopinnek
  • kitalált személyt idéz a mű: Johannes Kreisler – Hoffmann művei nyomán (3 könyvben is megjelenik)
  • Schumann és Clara szerelme is érződik a műben
  • minden darab 2 részből áll, melyek megfeleltethetők Florestan és Eusebius alakjának
  • Kinderszenen (Gyermekjelenetek) (1838)
  • a címet utólag adta
  • de nem a gyermeknek szólnak, hanem a gyermekről felnőtteknek
  • 13 darab
  • Schumann zongoramuzsikájának mikrokozmosza
  • pl.: Traümerei, Idegen tájakról és emberekről
  • C-dúr fantázia (1836 – 1839)
  • 3 rész
  • 1.: Claranak szól
  • 2. + 3.: Beethoven előtt tiszteleg
  • minden résznek alcíme van
  • Beethoven emlékmű létesítéséhez akart ezzel a darabbal hozzájárulni
  • ajánlás: Liszt Ferencnek
  • Fantáziadarabok (1837)
  • mindig megőrzi rögtönzésszerű jellegét
  • sokféle gondolatának visszaadására a legjobb forma
  • többnyire lírai hangulatképek, karakterdarabok
  • 8 darab
  • cím inspirációja: Hoffmann hasonló c. irodalmi műve
  • dedikáció: Anna Robena Laidlaw
  • skót zongorista
  • futó flörtölés volt kettejük között
  • Florestan és Eusebius karaktereivel komponálta a művet
  • utolsó darab: Vége a dalnak
  • Jugend-album (Ifjúsági album) (1848)
  • 43 darab
  • 3 lányának írta
  • 2 részből áll
  • 1. rész: fiataloknak (18)
  • 2. rész: nagyobbaknak
  • pl.: Télapó, Siciliano
  • Szonáták:
  • fisz-moll (1832 – 1835)
  • g-moll (1833 – 1836)
  • f-moll
  • a-moll zongoraverseny (1845)
  • az egyetlen befejezett zongoraversenye
  • 1841: Fantázia c. műve zongorára + zenekarra
  • ez lett a zongoraverseny 1. tétele
  • Schumann szerint ez átmenet szimfónia, concerto és nagyszonáta között
  • 1845: komponál még 2 tételt hozzá
  • Grieg használta ezt saját a-moll zongoraversenyének mintájául

Frédéric Chopin (1810-1849)

Chopin zongoramuzsikája egyedülállóan ötvözi különleges ritmusérzékét (különösen a rubato és a kromatikus hajlítások használatát), valamint Johann Sebastian Bach stílusát, továbbá a maga alkotta zongoratechnikát. Ezen elegy különösen törékeny melódiát és harmóniát alkot, amelyet masszív és érdekes összhangzat támaszt alá. A zeneszalonokkal megismertette az ír John Field által kitalált noktürn egy magasabb szintre emelt változatát, valamint olyan népszerű tánczenéket, mint a lengyel mazurka vagy a bécsi keringő. Chopin szerzett először balladákat, és önálló darabként scherzókat. A Bach-féle prelűdök továbbfejlesztése is Chopinnek köszönhető.

Advertisement

Chopin több dallama közismertté vált, egyedi és könnyen megjegyezhető melódiájának köszönhetően. Ilyen például a Forradalmi etűd (Op. 10 No. 12) a Perc keringő, és a b-moll szonáta (benne a híres Gyászindulóval; Op. 35). Chopin több más dallama, így például a Fantaisie-Impromptu (Op. 66) lassú része, lett népszerű dalok mintája. E darabok intenzív kromatikán és kora operáit (Rossini, Donizetti és különösen Bellini műveit) jellemző dallamíveken nyugszanak. Chopin a zongorájával az emberi énekhangot kelti életre.

Chopin stílusa és tehetsége sokakra volt hatással. Robert Schumann nagy rajongója volt, (bár az elismerés nem volt kölcsönös); dallamokat vett át tőle és Karnevál szvitjének egy tételét is Chopinről nevezte el. Liszt Ferenc, akivel többször tartottak közös koncertet, számos Chopin-darabot dolgozott át szóló zongorára.

Chopin szilárd elképzeléssel bírt a művei előadásmódját illetően, de ez sokszor ellentétes már mai előadói gyakorlattal. Legjobb felvételeket Koczalski, Friedman, Alfred Cortot, Arthur Rubinstein, Malcuzinsky, Byron Janis, Magaloff, Maurizio Pollini és Zimmerman készítette.

Advertisement

Chopin koncerttermekben is fellépett, de leggyakrabban barátainak játszott a szalonokban. Csak élete vége felé húzódott vissza a nyilvános fellépésektől. Több zongoradarabja magában hordozza a sajátos technikáját is; prelűdei (Op. 28) és etűdei (Op. 10 és 25) gyorsan mértékadóvá lettek. Sokakat inspiráltak, így Liszt Transzcendens etűdők és Schumann Szimfonikus etűdök szerzeményeit.

Chopin és a romantika

Chopin a romantika mozgalmát közönnyel, sőt talán viszolyogva tekintette, és ritkán hozta magát kapcsolatba vele. Még így is, napjainkban Chopin életművét a romantikus stílus mintaképének tekintik. Azonban a zenéje a véltnél kevesebb jelét hordozza a romantikának. Míg a zenéje kirobbanó érzelmekkel teli, minden művé klasszikusan tiszta és megfontolt, egy kis romantikus exhibicionizmussal. Lobogó lánggal égő kortársától, Liszt Ferenctől eltérően Chopin a közélettől visszavonult.

Advertisement

Kivétel nélkül minden művében jelen van a zongora, akár szólóban, akár kísérettel. Művei többsége szóló zongorára írt, kevesebb a kísért (második zongora, hegedű, cselló, énekhang vagy zenekar közreműködését igénylő) darab.

Művei

Chopin zeneszerzői termése főleg szóló zongorára írt darab. Nagyobb arányú művei, a balladák, scherzók, a barcarolle és a szonáták szilárd helyet foglalnak el a repertoárban, úgy mint a rövidebb művek: impromptuk, mazurkák, noktürnök, keringők és polonézek.

Advertisement

Két fontos gyűjteményes műve a 24 prelűd (Op. 28), amely lazán kapcsolódik Bach Wohltemperiertes Klavier-jához, és az Etűdök, amely a zongoristák alapművének tekinthető.

Két zongoraversenye (Op. 11 és 21) ma is gyakran játszott mestermű. Ezeken kívül lengyel szövegre több dalt is írt, valamint zongoratriót és szonátát csellóra és zongorára.

  • 58 mazurka
  • 19 keringő (leghíresebbek az Op. 18: Esz-dúr és az Op. 64-es Desz-dúr Perc keringő)
  • 17 polonéz
  • 21 noktürn
  • 4 ballada
  • 4 scherzo
  • 2 fantázia
  • 26 prelűd (leghíresebb: op.28 no.15: Desz-dúr "Esőcsepp" prelűdje)
  • 27 etűd
  • 4 impromptu (Op. 29: Asz-dúr; Op. 36: Fisz-dúr; Op. 51: Gesz-dúr; Op. 66: cisz-moll impromptuk)
  • 3 écossaise
  • 2 bourrée
  • 1 boleró
  • 1 fúga
  • 3 szonáta szóló zongorára
  • 2 zongoraverseny
  • Zongoraverseny No. 1., e-moll, Op. 11.
  • Zongoraverseny No. 2., f-moll. Op. 21.
  • 1 szonáta zongorára és csellóra
  • 2 egyéb darab zongorára és csellóra
  • 1 trió zongorára, hegedűre és csellóra
  • 20 szerzemény énekhangra és zongorára

Brahms

- 3 szonáta

  • C-dúr zongoraszonáta (1853)
  • fisz-moll zongoraszonáta (1852)
  • f-moll zongoraszonáta (1853)

- népdal-hatás

  • F-dúr zongorarománc
  • Esz-dúr zongora-intermezzo

- magyaros motívumok

  • Magyar táncok (1869)
  • több év komponálás
  • első 10 – 1869-ben jelent meg
  • továbbiak – 1880-ban
  • először zongorára írt 4 kezesek voltak
  • számos zenekari átirat készült
  • Brahms – 1., 3., 10.
  • pl.: Dvorak
  • 21 darab
  • legismertebb: 5.
  • g-moll zongoranégyes

- 2 rapszódia (1879)

  • dedikálás: Eisabeth von Herzogenberg
  • mini-szonáta szerkezetük van
  • h-moll és g-moll

- 2 zongoraverseny (saját magának komponálja őket)

  • d-moll zongoraverseny (1858)
  • keletkezési történet: Schumann biztatja, hogy kezdjen el szimfonikus műveket írni
  • Brahms először 2 zongorára írja
  • Joachim és Grimm arra biztatja, hogy hangszerelje meg
  • de a zongora jelenléte a mű során nem nélkülözhető
  • így lesz belőle zongoraverseny
  • bemutatója bukás, később lesz csak sikere
  • 1. tétel: szonátaforma
  • 3. tétel: rondó
  • hasonló Beethoven 3. zongoraversenyének rondójával
  • B-dúr zongoraverseny (1881)
  • ajánlás: Marxsen
  • bemutató: Budapest, 1881 + Brahms játssza a szólót

- 4 ballada (1854)

  • lírikus darabok
  • keletkezésük egybe esik Clara Schumann iránt érzett szerelmének kialakulásával
  • szerkezet: 2 rész, paralel hangnemek szerint (d-moll, D-dúr, ill. h-moll, H-dúr)
  • d-moll ballada
  • forrás: Edward c. skót ballada (Herder állította össze a kötetet)

- 16 keringő (1865)

  • 4 kezesek
  • dedikálás: Hanslick
  • rövidek

Liszt Ferenc (1811-1886)

Liszt zongoraművészetének legendás híre ma is él még, tanítványainak tanítványai és a múlt század zenei életének sajtóbeszámolói hirdetik e káprázatos hangszerjátszó készséget, amely Liszt zongoraműveiben – a lejegyzés minden pontossága ellenére – csak halvány megközelítése lehet az egykorú előadás magával ragadó nagyszerűségének. Különös, nem mindennapi pályát járt be: csodagyermekként, majd kibomló virtuozitása teljében a fényes párizsi szalonok hőse volt, ám a világtól visszavonultan, magányosan fejezte be dicsőséges életét, a bayreuthi Wagner-ünnepségek árnyékában; élete nagy fórdulópontján elhatározta, visszavonul a hangversenypódiumról, hogy a „jővő zenéjét” műveiben hirdethesse, ám véglegesen sohasem tudott elbúcsúzni sem hangszerétől, sem a nyilvánosságtól; útja a nyugat-magyarországi Doborjánról vezetett a francia fővárosig, de az alkotói ihletet az aprócska Weimarban vélte megtalálni, utolsó, érett korszakában pedig Budapest és Róma váltakozó klímáival cserélgette weimari otthonának légkörét.

Advertisement

A) ETŰDÖK

TRANSZCENDENS ETŰDÖK

Tízéves volt Liszt, amikor 1821-ben Bécsben Czerny növendéke lett. Másfél évig tanult a klasszikus zongorajáték nagymesterénél, akitől nem csak a zongorajáték kiegyenlített tökéletességét és fegyelmét sajátította el (a Gradus ad Parnassum rendszeres és szigorú diszciplínájának segítségével), hanem a zongorára való komponálás bizonyos manírjait is. Az a darab, amellyel Diabelli variációs albumában a tizenegy éves zeneszerző képviselte magát, közelebb áll Czerny etűdjeihez, mint Liszt közismert stílusához. Első opuszával – Tizenkét Nagy Etűd – tizenöt éves korában jelentkezett a nyilvánosság előtt. Ezt a sorozatot Liszt 1838-ban Études d'execution transcendante címmel átdolgozta, utalva az előadás minden eddigit felülmúló nehézségeire. Második alkalommal már érett korszakában, 1851-ben dolgozta át ezeket az etűdöket, számos egyszerűsítéssel enyhítve az előadás „transzcendens” problematikáján. A darabok hangnemi terve: egy-egy dúrhangnem és moll-párja a kvintkörön visszafelé haladva (C-dúr, a-moll, F-dúr, d-moll stb.). Az etűdöket Liszt Carl Czernynek ajánlotta.

Advertisement

1. Preludio. C-dúr, 4/4. Rövid előjáték, mind a hallgató, mind a játékos számára bemelegítésül szolgál.

2. Molto vivace. A-moll, 3/4. Mintegy folytatása az előjátéknak.

3. Paysage (Tájkép). F-dúr, 6/8. Gyengéd hangulatkép, kevéssé etűdszerű.

4. Mazeppa. D-moll, 4/4.

5. Feux follets (Lidércfény). B-dúr, 2/4.

6. Vision (Látomás). G-moll, 3/4. A költői látomás ihletője Victor Hugo.

7. Eroica. Esz-dúr, 4/4. Hősi hangú induló, amelynek címe és hangneme nyíltan utal Beethoven Harmadik szimfóniájára. Ez az etűd a sorozat korábbi változataiban nem szerepelt.

Advertisement

8. Wilde Jagd (Vad hajsza). C-moll, 6/8. Érdekes módon Liszt német címet adott ennek az etűdnek, amelynek vadász-karakterét ritmikája kölcsönzi.

9. Ricordanza (Emlékezés). Asz-dúr, 6/4. Lírai pihenő.

10. Allegro agitato. F-moll, 2/4. A sorozat második, címmel nem jelzett etűdje, amelyet Busoni – nyilván hangneme miatt – Appassionatának nevezett.

Advertisement

11. Harmonies du soir (Esti harmóniák). Desz-dúr, 4/4. Színek és illatok valósággal impresszionisztikus összbenyomása, amelyet nem utolsósorban a pedál effektusaival ér el a zeneszerző.

12. Chasse-neige (Hóvihar). B-moll, 6/8. Tragikus látomás a mindent elborító hóviharról. A könyörtelen természet ábrázolásában Liszt a huszadik századi mesterek (Bartók, Ravel) előfutára.

PAGANINI-ETŰDÖK

1831. március 9-én hallotta Liszt először Paganinit, aki a párizsi Operában adott hangversenyt. Ez az élmény egész további alkotására nézve döntő hatású volt. Liszt, a zongoravirtuóz a hangszer addig elképzelhető összes játéklehetőségét megvalósította már; Paganini játéka felhívta a figyelmét a hegedű technikájára, amely bizonyos vonatkozásaiban zongorára is alkalmazhatónak tűnt. Hét teljes éven át tanulmányozta Paganini szólóhegedűre írt capriccióit, míg Études d'execution transcendante d'aprés Paganini című sorozatával elkészült. Utóbb – ugyancsak 1851-ben – ezeket a darabokat is átdolgozta, a korábbi változatoknál könnyebb formában. A hat etűdből álló sorozatot Clara Schumann-nak ajánlotta.

Advertisement

HÁROM KONCERTETŰD

Az 1848-ban keletkezett művek – amint erre nevük is utal – elsősorban virtuóz előadási darabok és nem pedagógiai célú tanulmányok. A címek Meissonnier kiadótól származnak.

1. Asz-dúr. Il Lamento (A panasz). Romantikus rögtönzés egy Schumannhoz illő dallamra.

Advertisement

2. F-moll. La Leggierezza (A könnyedség). Chopin nyilvánvaló hatása mutatkozik meg gyöngyöző dallamainak pasztellszínű gyengédségében, ritmikájának táncos lejtésében.

3. Desz-dúr. Un sospiro (Sóhaj). A kézkeresztezés virtuóz játéka. Lassú cadenza vezet a visszatéréshez.

B) LÍRAI DARABOK AZ 1840–50-ES ÉVEKBŐL

HARMONIES POÉTIQUES ET RÉLIGIEUSES (Költői és áhítatos harmóniák)

Az 1834-ben megjelent rövid zongoradarab címe és ajánlása („Ezek a versek csak a kevesekhez szólnak”) Lamartine-től származik. Később (1845-52) ugyanezt a címet adta Liszt tíz zongoradarabot magában foglaló sorozatának, amelybe korábbi kompozícióját is felvette. Sajátságosan befelé forduló elmélkedéseket, megrendítően bensőséges vallomáslokat tartalmaz ez a sorozat. Darabjai nem virtuóz pompájukkal, hanem gondolati mélységükkel ragadnak meg: bizonyára nem véletlen, hogy kevés kivétellel alig hallhatók a hangversenypódiumokon, miután több bennük a reflektív, mint a hatásos elem.

Advertisement

1. Invocation.

2. Ave Maria. Fiatalkori kórusmű átdolgozása.

3. Bénédiction de Dieu dans la solitude (Isten dicsérete a magányban). Lamartine idézetre utal címében. Háromrészes formája Liszt érettkori stílusát reprezentálja. A középső rész valóságos külön tétel módjára válik ki keretéből, a rövidített visszatérést szabad parlando készíti elő. A kóda újból felidézi a mű témáit.

Advertisement

4. Pensée des morts (Emlékezés a holtakra). Az 1834-ben komponált rövid darab (a sorozat eredeti címadója) átdolgozott formája már csak nyomokban mutatja a korábbi verzió szabadon ritmizált deklamációját. Középső szakaszában a De Profundis zsoltárt idézi.

5. Pater noster (Miatyánk). Korai kórusmű feldolgozása.

6. Hymne de l’enfant à son réveil (Az ébredő gyermek himnusza). Eredeti alakjában női kari kompozíció Lamartine szövegére, 1845-ből.

Advertisement

7. Funérailles (Temetés). A címlapon feltüntetett dátum („Oct. 1849”) a magyar szabadságharc vértanúinak emlékére utal, a lassú szakasz pontozott ritmikájának magyaros jellege is erre vall. Másfelől – a basszus oktáváival félelmetesen dübörgő középrész, Chopin Asz-dúr polonézének ikertestvére sugallja ezt a feltevést – Chopin halála lehetett e mű keletkezésének indítéka.

8. Miserere d'après Palestrina (Bűnbánati ima Palestrina nyomán). Palestrina egyik Miserere-jének feldolgozása.

9. Andante lagrimoso. Lamartine verssorának („Hulljatok, csendes könnyek”) nyomán támadt elmélkedés.

Advertisement

lo. Cantique d'amour (Szerelmi ének). Hódoló vallomás Sayn-Wittgenstein hercegnőnek, az érett kor múzsájának.

CONSOLATIONS (Vigasztalások)

Liszt 1831-ben találkozott Chopinnel, akinek hatásával szemben fogékony lénye természetesen nem maradt közömbös. Bár ez idő tájt elsősorban Paganini bűvöletében élt, fel kellett hogy figyeljen Chopin etűd-sorozatának pompás technikai-művészi megoldására – végső soron ezek érlelték meg benne a maga transzcendens etűdjeinek sorozat-elvű koncepcióját –, valamint a zongorahang Bellini kantilénáit idéző gyengéd bensőségére, pasztellszínű árnyalatainak változatosságára. Ez utóbbi vonások jellemzik azt a hat zongoradarabot, amelyet 1849-ben kezdett komponálni, s egy évvel később adott ki Sainte-Beuve 1830-ból származó verseskötetének nyomán Consolations címmel.

Advertisement

ANNÉES DE PĖLERINAGE I-II. (Vándorévek)

1835–36-ban komponálta Liszt azt a három sorozat zongoraművét, amelynek az Album d'un voyageur (Egy utazó albuma) címet adta. Az első sorozat – Impressions et poésies (Benyomások és költemények) – hat darabból állott, svájci tájakat és műemlékeket megörökítő címeik ékesszólóan vallanak programatikus tartalmukról. A második – Fleurs mélodiques des Alpes (Az Alpok dallamvirágai) – kilenc zongoradarabja nem visel külön címet.

A harmadik – Paraphrases (Parafrázisok) – három, idegen témára írt rögtönzést, illetve fantáziát foglal magában. Ezeket a darabokat 1848-53 között Liszt átdolgozta és 1855-ben kiadta mint a Vándorévek című sorozat első (Svájc) kötetét. Nem nehéz kitalálni, hogy a svájci – majd utóbb olaszországi – élmények D'Agoult grófnő társaságában tett romantikus utazásai során születtek: a virtuóz világfi, az asszonyszöktető fiatal botrányhős írta ezeket a darabokat, megkapó érzékenységgel fogadva magába az új táj benyomásait, megrendítő áhítattal tolmácsolva egy-egy természeti tünemény, olvasmány vagy műemlék üzenetét.

Advertisement

1. Chapelle de Guillaume Tell (Tell Vilmos kápolnája). A Vierwaldstädti tó partján épült kápolna zenei ábrázolása.

2. Au lac de Wallenstadt (A Wallenstadti tónál). A darabhoz csatolt Byron-idézet arra utal, hogy a természeti élményt irodalmi inspiráció egészítette ki.

3. Pastorale.

4. Au bord d'une source (Forrásnál). Mottója Schiller-idézet.

5. Orage (Vihar). Byron-idézet jegyében fogant ez a naturalisztikusan ábrázoló darab is, amely valamennyi között a legkésőbbi: 1855-ből való.

Advertisement

6. Vallée d’Obermann (Obermann völgye). Étienne Pivert de Senancourt (1770-1846) Obermann című regényéből hosszan idéz Liszt e műve elején, amelyet az írónak ajánlott. Humphrey Searle, a jeles angol Liszt-kutató szellemesen „korai Verklärte Nacht”-ként jellemzi a darabot, amely kétségkívül a svájci Vándorévek legjelentősebb kompozíciója: valóságos zongorára írt szimfonikus költemény. A téma-transzformálás készsége, Liszt egyik legnevezetesebb alkotói jellemvonása plasztikusan mutatkozik meg benne.

7. Eglogue (Ecloga, pásztorköltemény). Az impresszionista zenék egyik legjelentősebb előhírnöke egyszerű vonalrajzával, rezzenésszerűen finom effektusaival.

8. Le Mal du pays (Honvágy). A népdal kendőzetlen egyszerűsége ragad meg ebben a darabban.

Advertisement

9. Les Cloches de Genève (A genfi harangok). Byron Childe Haroldjából vett idézet vezeti be a darabot, amelyet Liszt Blandine nevű leányának ajánlott (Blandine 1835-ben, Genfben született).

A Vándorévek második sorozata (Olaszország) az 1837–39-es években tett itáliai utazás emlékeit örökíti meg. Szembetűnő, hogy míg a svájci darabok java része a tájat és a természet csodáit írta le, az olaszországi élmények főképpen műalkotásokhoz – festményhez, szoborhoz, költeményhez – kapcsolódnak. A darabok java részét ugyancsak a weimari években dolgozta át Liszt, a sorozat 1858-ban jelent meg.

VENEZIA E NAPOLI

Az olaszországi Vándorévek kiegészítő darabja két változatban maradt reánk. Az első 1840 körül keletkezett, négy tételes, nyomtatásban nem jelent meg. Nevezetessége, hogy első tételében ugyanazt a velencei dallamot dolgozta fel Liszt, mint amelyet utóbb Tasso című szimfonikus költeményében. Ma ismert formájában a Velence és Nápoly 1859-ben keletkezett, három tételből áll, mindhárom idegen anyagot, más zeneszerzők témáit dolgozza fel.

Advertisement

C) RAPSZÓDIÁK

MAGYAR RAPSZÓDIÁK

1840-47 között 17 zongoradarabot adott ki Liszt Magyar Dalok (Ungarische Nationalmelodien), illetve Magyar Rhapsodiák (Rhapsodies hongroises) címmel, további hármat pedig Ungarische Nationalmelodien címmel. E darabjaiban a cigányzenekarok jellegzetes hangszereit – hegedű, klarinét, cimbalom – idézte fel zongorán. (A 20-as sorszámot viselő, ún. Román rapszódia, amely Liszt 1846–47-ben tett romániai utazásának benyomásait örökíti meg, 1936-ban került kiadásra.)

Advertisement

A rapszódia elnevezés nem csak az előadás kötetlenségére utal, hanem a műforma váratlan hangulatváltásaira is, amelyek a kétrészes – „Lassú-Friss” – szerkezetben kristályosodtak ki. E formai vázon belül szabadon kidolgozott – gyakran potpourriszerű – szakaszok készítik elő a variált visszatérést. A szabadon megválasztott hangnemi relációk szinte magától értődőek.

Az utolsó négy rapszódia kései alkotás, 1882-85 között keletkezett és ennek megfelelően a nagy öregkori művek stílusjegyeit mutatja: lemond a hangszerjáték öncélú bravúrjáról, szűkszavú, olykor szándékosan egyhangú kifejezésmódja szálkássá, rideggé vált, harmóniái Bartók hangzásvilágát jövendölik meg. Egy kivételével mindegyik rapszódiában eredeti témáit dolgozza fel Liszt.

SPANYOL RAPSZÓDIA (RHAPSODIE ESPAGNOLE. FOLIES D'ESPAGNE ET JOTA ARAGONESA)

Az 1863-ban keletkezett mű közvetlen előde Glinka andalúziai táncfeldolgozása lehetett. Mindkét formarészében spanyol témát dolgoz fel;a lassú, bevezető szakaszban azt a Follia-dallamot, amely Corelli hegedűdarabjából ismert. A gyors tempójú második részben a szilaj Jota aragonesa táncot dolgozza fel Liszt. Feltehető, hogy a spanyol zenével 1845-ös spanyolországi utazása során ismerkedett meg és talán ekkor szerzett benyomásait elevenítette fel e művében, amelyet méltán tartanak egyik legzseniálisabb alkotásának.

Advertisement

D) A KÖZÉPSŐ ALKOTÓI KORSZAK TERMÉSE

A középső korszak attól az esztendőtől – 1847 – datálható, amikor Liszt Weimarban letelepedett és elhatározta, hogy visszavonul a hangversenypódiumról. A középső korszak alkotását elsősorban a zeneszerző szimfonikus érdeklődése jellemzi. A zongora öncélú virtuóz pompája háttérbe szorul a zenekar hangszínei, a hangszerelésbeli telitalálatok ambíciója mögött, és ennek megfelelően a zongorakompozíciók nyelve is megváltozik: a zsánerképek helyét elfoglalja a klasszikusoktól öröklött nagyforma, a kompozitorikus feladat középpontjába a témaátalakítás, a szerves, egyanyagú építkezés elve kerül.

SCHERZO ÉS INDULÓ

1851-ben keletkezett. A Scherzo szabályos szonátaforma, amelyet bevezetés előz meg. Kísérteties, démoni tematikája nélkülözi a klasszikus szonáták témáinak kontrasztját. A kidolgozásban fugato technikát alkalmaz a zeneszerző. Az Induló – a nagyforma trió szakasza – meglep áhítatos hangjával. Kentner Lajos szerint azt a hatást kelti, mintha a boszorkányszombatot körmenet szakítaná félbe. A befejező strettában a kétféle anyag szellemes kombinációjával találkozunk.

Advertisement

H-MOLL SZONÁTA

Az 1852–53-ban komponált művet szerzője Schumannnak ajánlotta, ilyen módon viszonozva a C-dúr fantázia neki szóló ajánlását. Nyomtatásban 1854-ben jelent meg. Nyilvánosság előtt első ízben 1857-ben hangzott el Hans von Bülow berlini hangversenyén. Az egyetlen hatalmas tételben összefoglalt kompozíció az érett Lisztre jellemző gazdaságos, tömör, kifejező és átalakításra alkalmas tematikából épült fel.

H-MOLL BALLADA

1853-ban keletkezett, nyomtatásban 1854-ben jelent meg. Tematikus anyaga szonáta jellegű. Főtémája kromatikus basszus hullámzása felett hangzik, rendkívül terjedelmes, drámai konfliktus hordozója. Ez a téma szimfonikus feldolgozást igényel. A visszatérés a melléktémával indul, a kódában pedig a főtéma átalakított változata vesz búcsút. A bevezetés sokat ígérő pátosza a darab végére eltompul, megsemmisül.

Advertisement

KÉT HANGVERSENYETŰD

A Lebert–Stark-féle zongoraiskola számára 1862–63-ban készült két virtuóz zongoradarab közül az első (Waldesrauschen = Erdőzsongás) pedáltanulmány: Ravel Ondine-jének előde. A második (Gnomenreigen = Manók tánca) a Mendelssohntól öröklött tündérromantikát idézi fel újból.

WEINEN, KLAGEN – VARIÁCIÓK

1859-ben Liszt prelúdiumot komponált Bach Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen kezdetű kantátájának (BWV 12) témájára, 1862-ben pedig ugyanerre a témára variációsorozatot szerkesztett. A variációk a kantáta bevezető kórusának ostinato basszusát dolgozzák fel, drámai fokozással érzékeltetve a tetőpontjára érő kétségbeesés, csüggedés és reménytelenség tragédiáját. A darab dramaturgiai megoldása a kantáta zárókoráljának („Was Gott tut, das ist wohlgetan”: Mit Isten tészen, jól van téve) felidézésében rejlik.

Advertisement

KÉT LEGENDA

Az 1863-ban komponált két darab mesterien egyesíti magában Liszt fiatalkori természetábrázolásának és a kései évek áhítatos elmélkedéseinek karakterisztikumait. Az első: Assisi Szt Ferenc prédikál a madaraknak, reneszánszkori olasz népkönyv (Fioretti: Szent Ferenc virágoskertje) leírása nyomán jeleníti meg a madarak bájos gyülekezetének recitáló szentet. Ennek a zongorastílusnak kései folytatója Messiaen. A második legenda: Paolai Szt Ferenc a hullámokon jár, egy német festmény ihletésére keletkezett. A hullámok egyre nyugtalanabb mozgását érzékeltető zene a csúcsponton megtorpan; jelentős cezúra készíti elő a befejező hálaimát, amely Liszt 1860-ban írt férfikari kompozícióját (Paolai Szt Ferenchez. Ima) dolgozza fel.

E) „LISZT FERENC ESTÉJE”

Szabolcsi Bencétől származik ez a cím: annak a tanulmánynak az élén áll, amely korszakos jelentőséggel mutatott rá a kései Liszt-stílus addig figyelmen kívül hagyott, kevéssé ismert jellegzetességeire. Arra a dísztelen, olykor egyenesen kopár hangzásvilágra, kemény és érdes harmóniakészletre, szűkszavú, olykor csupán néhány hangból kialakított tematikára, merev, hovatovább gépiessé egyszerűsödő ritmikára, amely az 1860-as évek közepétől kezdve a magára maradt alkotó kiábrándult életérzését hivatott kifejezni. Arra a szigorú, lényegre törő alkotói koncepcióra, amely Bartókban lel majd közvetlen folytatójára.

Advertisement

ANNÉES DE PĖLERINAGE – III.

A Vándorévek harmadik sorozata az 1867–77-es évtizedből való, nyomtatásban 1883-ban jelent meg. Keletkezésének ideje eleve sejteti, hogy a benne foglalt művek stílusa nem hasonlít az első két cikluséhoz. Más a darabok mondanivalója is: természeti képek vagy művészeti benyomások helyett befelé fordult monológokat, tragikus hangú vallomásokat tartalmaz; feltűnően sok gyászzenét.

KARÁCSONYFA

A tizenkét zongoradarabból álló sorozatot Liszt 1875–76-ban unokája, Daniela von Bülow számára komponálta.

Advertisement

LA LUGUBRE GONDOLA (Gyászgondola)

1882-ben két, egymást követő verzióban komponálta meg Liszt ezt a művét, amely – egy évvel Wagner halála előtt – kísérteties előérzettel jeleníti meg a Canal Grandén gondolán sikló koporsó látomását.

NUAGES GRIS (Szürke felhők)

1881-ben írt kompozíció. Kopár hangzásvilága, a zongora mutatós effektusait következetesen mellőző, szándékolt darabossága a kései Liszt-stílus jellemzője.

Advertisement

SCHLAFLOS, FRAGE UND ANTWORT (Álinatlanul, kérdés és felelet)

Toni Raab költeményének nyomán írt nocturne 1883-ból. A nocturne itt már nem Chopin álmodozó lírájának, hanem a bartóki „éjszakazenének”, tépelődő magányának műfaja.

EN RÊVE (Álomban)

1885-ben írt kompozíció, ugyancsak a nocturne alcímet viseli, holott ez már az álom lélektani jelenségének megdöbbentő illusztrációja.

Advertisement

MAGYAR TÖRTÉNELMI ARCKÉPEK

Az 1885-ben készült sorozat nyomtatásban csak 1956-ban jelent meg. Liszt úgy tervezte, hogy később majd meghangszereli e darabokat, amelyek a 19. század jeles magyar egyéniségeinek állítanak emléket. Sajátságos módon – de talán nem véletlenül! – mindegyik tragikus zene, sirató vagy gyászos hangú emlékezés azokra a művészekre és politikusokra, akikhez Lisztet személyes kapcsolat is fűzte.

HANGNEM NÉLKÜLI BAGATELL

Az 1885-ben komponált mű a weimari Liszt Múzeumból került elő, nyomtatásban 1956-ban jelent meg. A zeneszerző eredetileg ezt szánta negyedik Mefisztó-keringőjének. Egyike ez is a meghökkentő újításoknak, amelyekben szokatlan és a maga idejében fülsértő hangzatok, különös, meredek dallam-modellek egyengetik a közvetlen folytató, Bartók művészi útját.

Advertisement

CSÁRDÁS MACABRE

Az idős Liszt jellegzetes stílusának a táncdarabok különösen alkalmas kifejezői: nem lehet véletlen, hogy ebben az időszakában komponálja négy Elfelejtett keringőjét, a korábbi Mefisztó-keringő három folytatását, valamint démoni hangú, tragikus csárdásait. A Csárdás macabre (Halálcsárdás) 1882-ből való: ma ismert változatát Szelényi István fedezte fel és adta ki. Nyilván a „macabre” hangulat idézte fel Liszt emlékezetében ugyanazt a gregorián Dies Irae dallamot, amelyet Haláltánc című zongoraversenyében már felhasznált. Meglepően homofon e darab szerkesztésmódja, sőt gyakran alkalmaz benne unisono-részleteket is a zeneszerző.

CSÁRDÁS OBSTINÉ

1884-ben keletkezett ez a bizarr „Makacs csárdás", amelyben a motívumismétlést Liszt az őrülettel határos lelkiállapot kifejezésére használja fel bámulatra méltó lélektani intuícióval.

Advertisement

BALCSILLAGZAT

1886-ból, Liszt halálának évéből származó, ugyancsak „hangnem nélküli”, komor darab. Különösen illik rá mindaz, amivel Hamburger Klára az utolsó Liszt-műveket jellemzi: „Ahogyan lényegére hántja, sokszor egészen az aszkézisig, csontvázszerűen pőrére, hátborzongatóan sivárrá vetkőzteti a faktúrát, a hangzásképet, amilyen „dallamtalanokká”, beszédszerűvé vagy alaktalanokká válnak a késői, ambitusukban is többnyire erősen leszűkült témák, amilyen sivárak, komorak, mélyek a regiszterek, olyan lezáratlan, a régi nagy győzelmi vagy megdicsőült kicsengés helyett olyan befejezetlen, aforisztikus jellegű a művek többségének zárása is: elvész a semmiben, vagy éppen a mű végén produkál valamilyen teljesen meghökkentő, az előzményektől élesen elütő fordulatot…” (Liszt Ferenc, 1966. 386. 1.)