Giacomo Puccini (Lucca, 1858. december 22. – Brüsszel, 1924. november 29.) a 20. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője volt. Műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, gyakran egzotikus környezetbe ágyazva. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimìje, az elhagyott (és öngyilkos) Pillangókisasszony, az öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek.

Operái többnyire tragikus befejezésű darabok. A Nyugat lánya, a Gianni Schicchi című vígopera cselekménye azonban boldog véget ér; tragikus fordulata után az utolsó mű, a Turandot is.

Puccini operáiban mindig nagy zenekart alkalmazott, a hangzása néha Richard Strauss műveihez hasonlóan gazdag, máskor Debussy finomságához hasonlítható. Ezenkívül rendkívüli drámai érzékkel is rendelkezett: minden operája látványos vizuális jeleneteket tartalmaz, ugyanakkor jól alkalmazza a csend hatalmát is. A cselekmények célratörők, nincsenek figyelmet elterelő mellékcselekmények vagy bonyolult viszonyok (nem úgy, mint Verdinél).

A 20. századi zene tonális, befogadható irányát képviseli (az alapvető északi-déli modern-konzervatív polaritást figyelembe véve ez nem is meglepő). Kora forrongó légköre, újítási láza egyáltalán nem ragadta magával, nem volt se forradalmár, se konzervatív, se verista (ahogy sokan a 90-es évek olasz zeneszerzői közül; a verizmusban a cél a realizmus; a hősök az arisztokraták helyett egyszerű emberek; a színpadon gyakran a nyers erőszak is megjelenik; két leghíresebb mű: Mascagni: Parasztbecsület (1890), Leoncavallo: Bajazzók (1892)), se egy zenei irányzat elkötezett tagja. Néhány modern klasszikusra azonban ő is felfigyelt (Debussy Pelleás és Mélisande-ja, Schönberg Pierrot lunaire-je), és egy-két eszközt ő is átvett (egészhangú skála, egzotikus hatások). Jelentős művei csak operák. Alapvető stílusjegye az érzelmesség, az áradó, gyakran szándékosan könnyeket előcsalogatni szándékozó dallamok.

Operái

Lidércek (1884), Edgar (1889) – tanulómunkák, nem jelentősek

Manon Lescaut (1893)

Ebben a darabban bontakozott ki Puccini két legfontosabb stílusjegye: a dallambőség és a zenekari színhatások iránti érzék. Az apró dallamtöredékek mellett jelentkeznek a későbbi művekre jellemző széles dallamívek. Manon Lescau alakjában először jelentkezik a sértett, veszélyeztetett, ártatlan nő, aki rendszerint meghal az opera végén.

Advertisement

Bohémélet (1896)

A Henri Murger regénye alapján készült operával Pucciniből sikeres és gazdag ember lett. A négyfelvonásos opera négy párizsi bohém életének néhány hónapját ragadja ki: Rodolfo (költő), Marcello (festő), Schaunard (festő) és Colline (filozófus) szinte koldusszegény, de optimista és vidám életfeldogású életét egy párizsi padlásszobában, illetve Rodolfo és Mimì (szegény hímzőnő) lírai, érzelmes és tragikus, valamint Marcello és Musetta szenvedélyesebb kapcsolatát. Mimì a folytatója a Manon által megkezdett tragikus női sorsnak: Rodolfo inkább féltékenységgel gyötri és el akar válni tőle, csak hogy a lánynak ne legyen osztályrésze a költő szegénysége. Mimì az utolsó felvonásban végső stádiumú tüdőbajjal jön vissza a bohémek szobájába; ott akar meghalni, ahol egyszer annyira boldog volt.

Tosca (1900)

Puccini (és ebből következően: az operairodalom) egyik legnépszerűbb operája. A háromfelvonásos opera szerelemnek az önfeláldozó, de ezúttal szenvedélyes formáját állítja a középpontba. Cavaradossi, a festő segít egy szökevény politikai fogoly barátjának, Angelottinak a bujkálásban. Scarpia, Róma rendőrfőnöke elfogja Cavaradossit, és megkínoztatja. Tosca, Cavaradossi elárulja Angelotti rejtekhelyét, majd Cavaradossi életéért cserébe felajánlja magát Scarpiának. Scarpia azonban csak látszólag megy bele az alkuba – úgy tesz, mintha vaktölténnyel lövetné majd le Cavaradossit, holott a kivégzésre adott utasítást embereinek. Tosca – bár nem tudja, hogy a rendőrfőnök átverte – egy késsel megöli Scarpiát. Tosca közli Cavaradossival a jó híreket, majd jön a kivégzőosztag. Tosca rádöbben, hogy kedvesét megölték. Mielőtt őt magát is elkapják, az Angyalvárból a mélybe veti magát.

Advertisement

Pillangókisasszony (1904)

A Pillangókisasszony vagy Madama Butterfly Giacomo Puccini egyik háromfelvonásos operája. A szövegkönyvet Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írták John Luther Long 1898-as elbeszélése nyomán. Az ősbemutatója 1904. február 17-én volt a milánói La Scala operaházban. A sikertelen bemutató után, május 28-án Puccini átírta és Bresciában ismét színre vitte az operát, mely ezúttal hatalmas sikert aratott. Az Opera America (az egyesült államokbeli operaházak szövetsége) felmérései szerint a Pillangókisasszony a legsikeresebb és a legtöbbször színre vitt opera az Amerikai Egyesült Államokban.

Cselekménye

Első felvonás: Az amerikai Pinkerton ezredes házasságot köt Japánban a tizenöt éves gésával, Cso-cso-szánnal (Butterfly). Pinkertont megpróbálják lebeszélni, mikor kiderül, hogy a lány komolyan hisz a házasságban. Cso-cso-szán a keresztény hitet is felveszi, emiatt nagybátyja kiátkozza. Pinkerton elhajózik, de előtte megígéri, hogy egy év múlva visszatér. Eztuán három évig nem hallat magáról.

Advertisement

Második felvonás: Cso-cso-szán levelet kap Pinkertontól, ám mivel nem tud angolul, azt hiszi, hadnagy férje hamarosan visszatér hozzá. Az igazság az – melyet nem mernek elmondani neki –, hogy Pinkerton valóban látogatást tervez, de újdonsült, amerikai feleségével. Cso-cso-szán visszautasít egy japán kérőt, és büszkén hivatkozik arra, hogy ő „amerikai asszony”. Cso-cso-szán átvirrasztja az éjszakát, férjére várva.

Harmadik felvonás: Cso-cso-szán először Kate Pinkertonnal, az új feleséggel találkozik. Rádöbben, hogy mi történt, elbúcsúzik gyermekétől, és harakirit követ el.

Gianni Schicchi (1918)

A Gianni Schicchi Giacomo Puccini egyik egyfelvonásos operája, a Triptichon harmadik darabja. Librettóját Giovacchino Forzano írta Dante Isteni színjátékának egyik epizódja alapján. Dante művében Schicchi – akinek alakját a költő valódi személyről mintázta – a Pokol kárhozott lelkei közé taszíttatott végrendelethamisításért, Forzano és Puccini azonban nem osztotta Dante ellenszenvét: diadalmas vígjátékhőst csináltak a csalafinta Schicchiből.

Advertisement

A Triptichon (Il Tritto) Puccini három egyfelvonásos operából álló sorozatának a címe. A sorozat darabjai:

- A köpeny (Il Tabarro)

- Angelica nővér (Sour Angelica)

- Gianni Schicchi

A három opera együttes ősbemutatójára 1918-ban került sor a New York-i Metropolitan Operaházban. Bár a szerző később is arra törekedett, hogy a három mű mindig együtt kerüljön bemutatásra, napjainkban gyakori, hogy egy estén csak egy vagy két operát adnak elő.

Advertisement

A „pénz komédiája" pereg le szemünk előtt ebben a fordulatos és briliáns vígjátékban, méltón a nagy reneszánsz komédiák szelleméhez. Álszent képmutatók, örökségvadászok, a pénz megszállottjai tolonganak a Gianni Schicchi színpadán – kaján gúnnyal megrajzolt karikatúrák, torz jellemek, minden komiszságra és aljasságra képesek. Mohóságukat, gátlástalanságukat mulatságosnál mulatságosabb színpadi helyzetekkel ábrázolja a szövegkönyv, és telibe találja az ironikusan sziporkázó, olykor komolykodó álarc mögött gúnyolódó zene is.

Puccini úgy tájékozódik a vígopera világában, mintha mindig is ezt csinálta volna. Pedig élete első és egyetlen vígoperája ez, hatvan éves kora táján, harmincöt évi pályafutás után. Egy életmű minden okossága, tapasztalata ott sűrűsödik ebben a műben. Ez az ő Falstaffja művészi pályájának majdnem a legvégén. Igaz, a humornak az a szelíd, megbocsájtó fénye, ami Verdi Falstaffját jellemzi, talán hiányzik a Gianni Schicchiből: szúrósabb, szatirikusabb élű és kíméletlenebb komédia ez.

Az opera helyszíne Firezne, 1299-ben. Cselekménye:

Buoso Donati, a dúsgazdag firenzei polgár rokonai körében hal meg, akik között óriási pánik tör ki, hiszen kiderül, minden vagyonát egy kolostorra hagyta. Rinuccio azt javasolja, hívassák el a furfangos Gianni Schicchit, akit jól ismer, hiszen lányának, Laurettának udvarol. A rokonok, noha bizalmatlanok Schicchi iránt, mégis elhívatják. Schicchi ötlete, hogy kiadja magát az öreg Buoso Donatinak és végrendelkezik majd a nevében. A rokonok körülrajongják és odasúgják neki, mit szeretnének örökölni. Schicchi minden kívánságra jóváhagyóan bólint, és teljes titoktartásra inti őket, mert a hasonló cselekedeteket a firenzei törvény szigorúan bünteti. Megérkezik a jegyző. Schicchi kiválóan utánozza az öreg Donati hangját, de a rokonokra csak apróságokat hagy, a vagyon javát legjobb barátjának, Gianni Schicchinek juttatja. A jegyző távozása után a feldühödött rokonok majd szétszedik a házat, de semmit sem tehetnek a ravasz Schicchi ellen.

Advertisement

Puccini – Turandot

– operabeszámoló –

A Turandot Puccini utolsó, a mester által befejezetlenül hagyott operája, többek szerint a zeneszerző legjobb munkája. 1926-os bemutatóján Puccini már nem lehetett jelen. Ez volt az a híres premier, amikor is a karmester, Arturo Toscanini a III. felvonás közepén leállította az előadást, majd a közönség felé fordult, és kijelentette: „Ezen a ponton ér véget az opera, mert a szerző meghalt”. Azóta a Turandotot a Franco Alfano által írt befejezéssel kiegészítve játsszák.

Advertisement

Utolsó operájának – mint számos korábbinak – központi témája a szerelem, méghozzá annak mindent elsöprő, elemésztő, pusztító formája. Ebből a szempontból a Turandot legközelebbi rokona a Tosca az életműben, a később született mű azonban koncentráltabb. Kalaf herceg személyiségét egyetlen elem dominálja: a mindennel dacoló akaratosság, a minden mást elnyomó szenvedély. Turandot jellemét pedig egy múltbéli esemény (ősanyjának meggyalázása) (de)formálta kegyetlenné, mindenek felett állóan gőgössé és embertelenné. Puccini ihletettségének legfőbb forrása talán nem tévedek sokat, ha úgy gondolom, az ártatlanul szenvedő női lélekkel való zseniális azonosulási készség. Nőalakjai feltűnően hasonlítanak egymásra: Manon Lescaut, Mimì, Tosca és Cso-cso-szán személyisége, sorsa ha egy-két dologban el is tér egymástól, lényegileg azonos íven halad. Mindegyikük végzete a szerelmi halál, mely mindig az egyes operák legeslegvégén következik be.

Érdekes ebből a szempontból megvizsgálni a Turandotot. A címadó női főszereplő ugyanis minden szempontból ellentéte az előbb felsoroltaknak. Érzékenységének (illetve egyáltalán: érzelmeinek) látszólag egyetlen megnyilvánulási területe – az opera végén kívül – példátlan gőgössége és férfigyűlölete, ártatlannak pedig szintén nehéz lenne nevezni. Motivációja is érdekes kérdés. Az operában csupán egy okot, ősanyjának meggyalázását említik, azt pedig maga Turandot mondja el. Ez látszólag nem szolgáltat túlzottan meggyőző magyarázattal a hercegnő szélsőséges jellemének megfejtésére. A néző vagy kétségeket támaszthat a librettó megfelelő kidolgozottságával szemben, vagy elfogadhatja azt, mint igazságot. Amit mindenesetre feltételezhetünk, az az, hogy a Turandotban uralkodó gyűlöletet egyetlen, nem is közvetlenül a saját múltjában megtörtént esemény idézte elő. Tehát bár az operában nagyrészt egy viselkedést látunk tőle, gyaníthatjuk, hogy szélsőséges gyűlöletének eredete valamiféle különös empátiából következő feloldhatatlan keserűség.

Egy tanulmány[1] kimutatta, hogy Puccini az egyes jelenetek/szereplők hangnemének megválasztását tudatos, szimbolikus megfontolások alapján tette (így például Turandot jellemző, dicsőséges hangneme az Esz-dúr, Kalafé pedig a D-dúr stb.). Az ilyesmi nem újdonság az operák történetében, a hangnemek általi karakterizálás egyik első és legnagyobb mestere Mozart volt. Az esszé részletes idézése nélkül annak egyik konklúziója az, hogy Turandot valójában végig szerette Kalafot. Hogy az átlagos néző vajon felfogja-e tudat alatt az ilyen „rejtett kódokat”, az most mellékes; lényeges viszont, hogy a szimbolika meglétének elfogadásával közelebb kerülhetünk Puccini elképzeléseihez saját hőseiről. És úgy tűnik, Puccini számára fontos volt, hogy szereplőinek látszólag egyszerű döntéseit a zenei szövet „mélyrétegében” megindokolja, elmondva azt, amit a szöveg nem (tud).

Advertisement

Sokat elmond Pucciniről, hogy a librettó eredetéül szolgáló színművekben (Gozzi, Schiller) nem szerepelt Liù alakja – az ártatlan, magát a szerelemért feláldozó nők sorába méltán csatlakozó rabszolgalány kifejezetten a zeneszerző kérésére került be végül a szövegkönyvbe, mint Turandot ellenpárja. Nem lehet véletlen, hogy az opera talán legerősebb jelenete is az első felvonás végén, Liù áriájából (Signore, ascolta!) bontakozik ki. A keleties elemeket elhagyva belőle az áriát gyakorlatilag bármelyik fenebb említett Puccini-hősnő is énekelhetné. Érdemes itt megfigyelni, ahogy Puccini a jellemfestés zenei eszközeivel dolgozik: Liù törékeny, érzékeny alakjának tündérien légies, impresszionista lecsengésű lefestése után Kalaf szólama (Non piangere, Liù!) a párhuzamos mollban, határozottságot képviselő ritmikával és dallamívvel, baljóslatúan indul. Liù hosszú hangjait Kalafnál rövidebb, gyakran nyújtott ritmusértékek váltják fel, a dallamív egyre emelkedik, a tonalitás merész fordulatokat vesz.

Liù alakján és halálán keresztül eljutunk az opera végső értelmezésének kérdéséig: happy end, amit látunk, vagy sem? Lehet érvelni amellett, hogy az (Kalaf, mint „végső ideáltípusa” a halált is vállaló, tökéletesen önzetlen, bátor és szerelmes férfinek törvényszerű, hogy csak egy olyan nőt választhat hódítása céljául, akit megszerezni a legnagyobb kihívás – a jégszívű Turandotot; s célját eléri), én azonban mindig visszásnak éreztem a befejezést.

Az opera fő cselekményét úgy is lehet jellemezni, mint két erős egyéniség, szenvedély élet-halálharca a szerelem jegye alatt. Az a baj, hogy ezt a Szerelmet sokan olyan nagy kezdőbetűvel írják, hogy a nevében az eszközt szentesíti a cél, és mögötte minden más mellékes lesz – egy rabszolgalány halála például járulékos áldozat. Nem véletlen, hogy már a gyermeki igazságérzet is szereti „a legkisebb fiú, aki elnyeri a legnagyobb jutalmat”-típusú történeteket. A Turandot – ahol „a legnagyobb fiú elnyeri a legalábbis kétes minőségű jutalmat, miközben az őt titokban szerető páratlanul érzékeny lány miatta hal meg, miután szintén miatta megkínozzák” – nem ez a mese.

Advertisement

Persze örülhetünk a két főhős egymásra találásának, és egyáltalán nem baj az, hogy a megszokhatott felhőtlen boldogság helyett most valami differenciáltabb dolgot kapunk. Csakhogy a zene az opera végén számomra nélkülözi ezt az érzelmi összetettséget. Kérdés, hogy Puccini maga hogyan komponálta volna meg a befejezést, ha nem hal meg 1924-ben (az is lehet, hogy ehhez nagyon hasonlóan). A vélemények az Alfano-féle kiegészítés (illetve kiegészítések, mert kettőt írt – az elsővel Toscanini nem volt megelégedve, és újraíratta) hitelességéről máig megosztják a zenetudósokat. És nem ő volt az egyetlen, aki megpróbálkozott a mester hagyatékának befejezésével. Véleményem szerint az sem ad sokkal több támpontot, ha a fináléhoz Puccini elkészült vázlatait, töredékeit vesszük alapul. Tudjuk, hogy Puccini számára az opera nem első szerelem volt, és sok fejtörést okozott. Liù sorsa sem volt egyértelmű, a kezdetektől sokat foglalkoztatta a kis rabszolgalány sorsa. A mester 1924-ben ráadásul már sokat szenvedett a gégeráktól is. Az ilyen körülmények között pár hét alatt sebtiben papírra vetett vázlatokat hibának tartanám megkerülhetetlen, érinthetetlen forrásnak tartani. Több segítséget nyújtanak, mintha semmit nem írt volna, de nem tudhatjuk, Puccini hányszor és hogyan dolgozta volna fel és át őket. Túlzottan ragaszkodni hozzájuk pedig elképzelhető, hogy épphogy a kiegészítés megkomponálásának kerékkötőjének bizonyul.