Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16.Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző. Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszika harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Fiatalkora, tanulmányai

Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. (Akkoriban a gyermekeket általában születésük napján, vagy azután egy nappal keresztelték meg.)

Beethoven első zenetanára iszákos és indulatos édesapja volt, egy közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Mivel apja korán felismerte benne a nagy tehetséget s törekedett ezt minél előbb kenyérkeresetre használni, ezért gyakran változtatta zeneoktatóit (akik közt Neefe udvari orgonás volt a legkiválóbb). Beethoven ezt később gyakran panaszképpen hozta fel.

A családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választófejedelem anyagi támogatásában részesült.

1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 1782-83-ban jelentek meg első zeneművei: változatok és 3 szonáta zongorára, 1785-ben következett 3 zongoranégyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonássá nevezték ki.

Advertisement

1787 márciusában utazott először Bécsbe, hogy Mozarttól tanulhasson. Nem tudni, hogy sikerült-e találkoznia vele, mivel egy váratlan esemény miatt haza kellett utaznia: 17 éves korában elvesztette jóságos, derék édesanyját; hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt később már nem nyílt alkalma találkozni vele, mivel Mozart 1791-ben meghalt.[1]

Bonn jeles udvari zenekarában a brácsát játszotta; a zongorán is mindinkább tökéletesítette magát; sokat alkotott, egyelőre kiadatlanul hagyva.

1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja pótolta később számára az édes otthont. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta előtte a császári város első házait; Van Swieten báró és Lichnowsky hercegnő különösen pártolták. Közben 1792. december 18-án elhunyt Beethoven édesapja.

Advertisement

Salierinél nyolc esztendeig tanult. Mint kész zongoraművész 1795 márciusában lépett fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként. Népszerűsége fokozódott Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol Beethoven 1796-ban körutat tett. Berlinben erősen marasztalták, de ő Bécshez ragaszkodott, ahol lelke is ki volt elégítve; társadalmi állása és kenyere is biztosítva volt. Művészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes süketségbe ment át. Ez a csapás tette őt virtuóz helyett végképp zeneköltővé.

1800 óta már a telet a társas élet közepette, művei előadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban műveit dolgozta ki. A monarchiában is tett utazásokat, volt Magyarországon is, 1806-ban Martonvásáron, a Brunswick grófok Fejér megyei birtokán. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei meghódoltak előtte, ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették őt, aki különben is melankóliára hajlott, családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erős sajátos jelleget adott műveinek.

Betegsége, halála

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.

Advertisement

1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Vízkórság oltotta ki életét; Bécs impozáns menetben temette el.

Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.

Életének háttere

Beethoven személyes élete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észlelte, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketült. Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.

Advertisement

Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.

Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos nevelésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magányos séta a zöldben; fő művei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.

Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Advertisement

Alkotói korszakai

Beethoven zeneszerzői pályafutását általában korai, középső és késői korszakra szokták osztani.

Korai alkotói korszaka

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerző műveit jól ismerte, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.

Advertisement

Középső alkotói korszaka

A középső alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

Késői alkotói korszaka

1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.

Advertisement

Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

Zenei stílus és újítások

Az osztrák születésű brit zenész, Hans Keller (1919–1985) „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára érthető zenét komponálni.

Advertisement

Beethovenre mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motívikus fejlesztésre épített, de nagy mértékben kibővítette őket, azáltal hogy hosszabb és nagyratörőbb tételeket komponált. Középső korszakának művei a hősiesség kifejezése miatt, míg késői darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetően népszerűek.

Személyes meggyőződések és zenei hatásuk

Beethoven sokat merített a felvilágosodás és az Európában egyre növekvő romantika eszméiből. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroicát (a „hősi” olasz megfelelője) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyőződésében, hogy a tábornok fenntartja majd a Francia forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, melyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: „Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand Uomo”, vagyis „Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) című ódájának feldolgozása, amely bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett. A tudósok vitáznak Beethoven vallási meggyőződésén, illetve azon hogy ez milyen szerepet játszott a munkájában.

Advertisement

A romantikus Beethoven?

Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.

Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és az egyértelműen romantikus Franz Schubert is merített dalaihoz) német, illetve Percy Bysshe Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint például Louis Spohr és E. T. A. Hoffmann szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.

Advertisement

Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbóját, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagy hatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok számára, akik a romantikus érzékenységre mint a későbbi művészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.

Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például 9. szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a 19. század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.

Ezzel szemben Carl Dahlhausamellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának műveiből származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethoven középső korszakának második feléből származó, 74. és 97. közötti opusz-számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint kortársai.

Advertisement

Művei, főbb műfajok

  1. I. SZIMFONIKUS ZENE

- Szimfóniák

  • III. Esz-dúr „Eroica”-szimfónia (1803 – 1805)
  • az Eroica nevet Beethoven adta
  • ’hősi’
  • eredetileg Napóleonnak akarta ajánlani, de miután megtudta, hogy császárrá koronáztatja magát, meggyűlölte, mivel ő, Beethoven meggyőződéses demokrata, és megváltoztatta a címet
  • zenetörténet egyik fordulópontja
  • Beethoven itt végleg szakít azzal a formával, mely őt a régebbi korokhoz kötötte; összes művében láthatjuk ezt a törekvést, de csak itt lép túl önmagán
  • eszmény: Beethoven hőseszménye
  • a hős nem a csataterek bajnoka, hanem olyan kivételes egyéniség, aki az emberiség javáért küzd
  • zárótétel ezt jól mutatja
  • szerkezet:
  • 1. tétel: expozíció 4 karakteres témára épül
  • 2. téma: gyászinduló
  • 3. téma: Scherzo – 3 kürt szólózik – romantikus művek természethangját előlegezik
  • 4. tétel:
  • témát a Prométeusz teremtményeiben is feldolgozta
  • magyar verbunkos zene is megszólal
  • V. c-moll „Sors”-szimfónia (1807 – 1808)
  • bevezetés nélküli főtéma
  • terclépés kopogtató ritmussal
  • koronás megállás után szekunddal lejjebb megismételve
  • szerkezet:
  • 1. tétel:
  • legkoncentráltabb, amit valaha is írt
  • egyetlen téma
  • melléktéma: főtéma széthúzott változata – tercek helyett kvintugrások
  • tömör hangszerelés ( 4. szimfónia – szólisztikus)
  • 2. tétel:
  • variációs forma 2 témára
  • egymást váltogatják
  • 1.: mindig variálva, elsősorban ritmikailag
  • 2.: lényegében változatlan marad
  • eredetileg menüett – táncos jellegéből így is megőrzött vmennyit
  • 3. tétel:
  • Beethoven nem nevezi Scherzonak
  • rakéta-téma
  • hatalmas crescendo attaca vezet át az utolsó tételbe
  • 4. tétel:
  • nagyszabású diadalinduló
  • szonátaforma
  • 4 jellegzetes téma
  • tökéletes ellentétpárja az első tételnek
  • fagott, kürt – szóló
  • VII. A-dúr szimfónia (1811 – 1812)
  • Wagner szerint ez „a tánc apoteózisa” (=megdicsőülése)
  • tételek alapeleme: ritmus
  • a tételek karakterét 1-1 ritmusképlet szinte rögeszmésen konok ismételgetése határozza meg
  • szerkezet:
  • 1. tétel:
  • „pitypalatty”-ritmus
  • 2. tétel:
  • gyászinduló-szerű
  • alapritmus: daktilus + spondeus páronként összekapcsolva
  • 3. tétel:
  • féktelen száguldás
  • a Trió 2x szólal meg – áhítatos hangvétel
  • téma elvileg: osztrák népi búcsújáró énekből
  • orgonapontszerűen szóló A hang
  • 4. tétel:
  • szilaj tánc magyaros-verbunkos színezettel
  • IX. d-moll szimfónia (1822 – 1824)
  • legnagyobb szimfóniája: 2x olyan hosszú, mint egy átlagos szimfónia
  • szerkezet:
  • 1. tétel:
  • főtéma: 2 oktávot átívelő, hármashangzat-felbontásos
  • dominánson indul, majd tonikán megismétlődik
  • melléktéma: B-dúr – fafúvók tercmenetben
  • passacagliaszerű kóda
  • 2. tétel:
  • Beethoven megcserélte a 2 belső tétel sorrendjét
  • kidolgozás metrikai érdekessége: 56 ütemen keresztül az ütemek hármasával alkotnak egységet + üstdobok szólói teszik ezt jól érzékelhetővé
  • népzenei ihletésű triórész
  • 3. tétel:
  • szabad variációk sora
  • kéttémájú variációk legnagyobb szabású példája (Haydn is kedvelte)
  • 1. téma: áhítatos, korálszerű (// Patetikus szonáta lassú tétele)
  • 2. téma: bensőségesen éneklő
  • 4. tétel:
  • legösszetettebb tétel
  • belső tagolása is 4 tételes szerkezet
  • Schiller: An die Freude (Az örömhöz) c. ódája
  • 4 szólista + kórus is
  • ujjongó hangú közjáték után: d-moll skála vmennyi hangja egyszerre nagy zenekaron = I. fokú hármashangzat + VII. fokú szűkített szeptimakkord (= 20. századi cluster távoli előhírnöke?)
  • tercrokon harmóniai fordulat után: indulószerű zene

- Nyitányok

  • Egmont-nyitány (1810)
  • Goethe: Egmont – zenés színjáték előjátékának szánták
  • 10 tétel
  • Hoffmann, az író nagyon dícsérte
  • szabadság eszménye jelenik meg a műben
  • Egmont testesíti meg, aki maga is Beethoven projekciója
  • Coriolan-nyitány (1807)

- Versenyművek

  • 4 zongoraverseny
  • első hármat ő mutatja be, negyediket diákja (süketsége miatt nem tudta eljátszani)
  • Hegedűverseny (1806)
  • egyetlen hegedűversenye
  • Franz Clement osztrák hegedűművésznek írta
  • alapvetően szimfonikus koncepciójú mű
  1. II. ZONGORAZENE

- Zongoraszonáták

  • egész életét végigkísérik
  • legfontosabb műfaja
  • 32 szonáta
  • 2 típus:
  • 3 tételes forma
  • // Haydn + Mozart szonátái
  • grande (nagy) szonáta
  • 2 saroktétel között: scherzo / menüett / mind a kétféle középtétel
  • általában Beethoven mutatta be őket
  • ajánlás: főúri pártfogóknak
  • c-moll „Patetikus” szonáta (1797 – 1798)
  • a patetikus jelző Beethoventől származik
  • lassú tétellel rokon: Mozart c-moll szonátája
  • 3. tétel = szonátarondó
  • cisz-moll „Holdfény” szonáta (1801)
  • rendhagyó mű
  • Beethoven instrukciója a mű elején: Sonata quasi una Fantasia
  • Holdfény elnevezés: Rellstab költő ötlete
  • középső tétele
  • közjátékszerű
  • Trio jellegzetessége: két kéz eltolt ritmusa
  1. III. KAMARAZENE

- Vonósnégyesek

  • élete utolsó éveiben szint kizárólag vonósnégyeseket komponált
  • 1. sorozat (1798 – 1800)
  • 6 darab
  • 3 Razumovszkij-vonósnégyes (1806)
  • teljesen új utakra lép
  • korabeli zeneértők értetlenül álltak a művek előtt
  • mindháromban felhasznál 1-1 eredeti orosz dallamot
  • kései vonósnégyesek (1824 – 1826)
  • vmilyen szempontból mindegyik rendhagyó
  • 6 v. 7 tétel
  • nem hagyományos formák
  • 5-ből 3-ban megjelenik ugyanaz a motívum

- Duószonáták

  • alkalmi művek Beethoven életében
  • 10 hegedű-zongora szonáta
  • F-dúr „Tavaszi” szonáta
  • Kreutzer-szonáta
  • Tolsztojt olyan mű megírására inspirálta, melyben elmarasztalja Beethovent szélsőséges érzelmeket felkavaró zenéje miatt
  • 5 gordonka-zongora szonáta
  • érdekesen reprezentálja Beethoven 3 alkotói szakaszát
  • első 2: korai
  • középső: középső
  • utolsó kettő: utolsó szakasz
  • a 2 hangszer hangzásának kiegyenlítését először sikerült zeneszerzőnek megoldani

- Triószonáták

  • Beethovennél a 3 hangszer egyenrangú partnerként van jelen
  • Trió zongorára, hegedűre és gordonkára, B-dúr (1810 – 1811)
  • Főherceg-triónak is nevezik
  • ajánlás: Rudolf főhercegnek
  • trióirodalom kimagasló remekműve
  • szerkezet:
  • 1. tétel:
  • lépő dallamcsaládba tartozó főtéma
  • 2. tétel:
  • kései Beethoven-scherzók közvetlen előfutára
  • 3. tétel: téma + 5 variáció
  • népénekhez hasonló, egyszerű dallam
  • váratlan moduláció vezet a zárótételhez
  • szonátarondó formájú
  1. IV. FIDELIO (1814)

- okai, hogy csak egyetlen operát írt:

  • instrumentálisan gondolkodott
  • emberi hangokat is hangszerszerűen kezelte
  • sokszor rendkívüli követelményei vannak
  • nem mozog otthonosan a színpad világában (// Haydn, Mozart)
  • igényes a szöveg tekintetében
  • nem Mozart volt a példaképe, hanem a szabadító opera mesterei
  • pl.: Cherubini
  • szabadító opera
  • meghurcolt, bebörtönzött emberekről szólnak, akik a halálveszedelemből éppen csak megmenekülnek

Advertisement

- 1804 – 1805: Leonora néven írja először

  • császári cenzúra keresztelte át Fideliora
  • Fidelio Leonóra álneve a műben

- 1806: átdolgozza

- 1814: végleges forma

- librettó: Sonnleithner, majd Treitschke

- forrás: Jean-Nicolas Bouilly – Leonóra avagy a hitvesi hűség c. színműve

Advertisement

- a sok átdolgozásból származik a 3 Leonóra-nyitány is

  • a 4. változat már a végleges Fidelio-nyitány

- háttér:

  • korán megismeri a nélkülözést, de mivel apja udvari muzsikus, az arisztokrata világ pompájába is belelát
  • egy életre a forradalom, nép, szabadság oldalára áll
  • párizsi forradalom – „Szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét törvényerőre emeli
  • teljes szívével a forradalom mellé áll, az egész emberiség barátjának vallja magát
  • süketsége – fiatal még, szeretne emberek között lenni, hiszen ő az emberiség barátja, értük küzd, ugyanakkor szégyelli süketségét, így magányba vonul
  • stílusa zordon, mogorva, szókimondó – szíve azonban tele van szeretettel
  • csalódás Napóleonban – azt hitte, hogy felszabadítóként rohan majd végig Európán, miközben ugyanolyan zsarnokká vált, mint a többi uralkodó

Advertisement

- bemutató: sikertelen, mert épp a francia megszállás idejére esett

- szereplők + történet:

  • Leonora –Florestan felesége, aki Fidelio álnéven Rocco szolgálatába áll, hogy megmentse férjét, Florestant
  • Florestan – ártatlan, megkínzott rab Pizzaro börtönében
  • Pizarro – börtönigazgató, Florestant ártatlanul kínozza
  • Rocco – börtönőr, az ő szolgálatába áll álnéven Leonóra
  • Don Fernando – miniszter, aki a mű végén felszabadítja Florestant Leonórával együtt

Advertisement

- Singspiel hagyománya szerint prózában elmondott dialógusokat is tartalmaz

- zene:

  • Nyitányok
  • ez a 4. nyitány
  • valószínúleg a 3. Leonóra-nyitány sikerült a legtökéletesebbre, de egyben túl is nőtte rendeltetését, ezért kellett még egyet írni
  • Mahler bevezette azt a szokást, hogy a finálé előtt a 3. Leonóra-nyitányt is eljátsszák az előtte lévő duo befejezéseként
  1. V. MISSA SOLEMNIS (1818 – 1823)

- legterjedelmesebb műve

- Rudolf főherceg olmützi érseki beiktatására szánta

  • de: komponálással lassan haladt, nem készült el addig

- szétfeszíti a hagyományos egyházi műfaj kereteit

  • hatalmas arányok
  • előadási nehézségek

- eszméje: emberszeretet, humanizmust hirdető hite – Krisztus alakjában is

Advertisement

- 4 szólista, énekkar, nagy zenekar, orgona

- alaphangnem: D-dúr

- 5 nagy részt nem osztja tovább – szóló részek nem válnak el a kórusrészektől

Advertisement

  • legdrámaibb tétel: Agnus Dei
  • fugato-téma: Handel Messiás c. oratóriumából a Halleluja-kórus egyik témájára épül
  • Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei
  1. VI. PROMÉTEUSZ TEREMTMÉNYEI (1800 – 1801)

- egyetlen balettja

- szerkezet: nyitány + 3 felvonás