Életrajz

  • Liszt Ádám + Lager Mária Anna gyermekeként
  • 1811-ben az ausztriai Doborjánban (Raiding) jött világra
  • édesapja az Esterházy család birtokán szolgált.
  • Első zongoraleckéit édesapja adta, aki maga is több hangszeren játszott, és csellista volt egykor a kismartoni zenekarban.
  • A tehetséges fiú soproni és pozsonyi koncertje idején még 10 éves sem volt, de határozottan állt ki a közönség elé, és gyönyörű játékával olyan sikert aratott, hogy további zenei tanulmányaihoz magyar főurak ajánlottak föl ösztöndíjat. (első nyilvános fellépés: 1820, Sopron)
  • 1822-ben Bécsbe ment, ahol Carl Czernynél és Antonio Salierinél tanult. Mestereinél igen jó kezekben volt zenei fejlődését illetően. A szerepléshez szokott gyermek Bécsben is koncertezett.
  • párizsi Conservatoire-ban nem tanulhatott tovább, mert nem volt francia állampolgár
  • magánúton folytatta tanulmányait. (Ferdinando Paer zeneszerzést tanított az ifjú Lisztnek.)
  • Párizs, "a fény városa"
  • Liszt további életét és fejlődését is döntően befolyásolta a francia főváros szellemi és művész elitje.
  • Több európai országban is koncertezett virtuozitásával ámulatba ejtve közönségét. [első és egyetlen operáját itt írta és vezényelte is]
  • arisztokrata családoknál zongoraleckéket
  • első magyar vonatkozású műve is megszületett: variációkat komponált (Bihari János és Fáy László verbunkos dallamai)
  • Fryderyk Chopin, Niccolo Paganini, Hector BerliozFantasztikus szimfónia; párizsi forradalom, Félix Mendelssohn-Bartholdy) hatottak művészi fejlődésére.
  • Először 1831-ben hallotta Paganinit, nagy hatással volt művészetére, rendkívüli szorgalommal látott hozzá a zongoratechnika addig elképzelhetetlen virtuozitásának elsajátításához.
  • Marie d'Agoult-val Svájcba költöztek. Három gyermekük született.
  • 1835 és 38 között a genfi Konzervatórium tanára. Liszt sokszor hónapokig távol volt családjától koncertkörútjai miatt. Sikeres hangversenyei Párizstól Bécsig, Milánótól Pestig újabb elismertséget szereztek. 1839 és 1848 között egy koncertkötúton bejárta Európát.
  • Humánus megnyilatkozásainak egyik szép példája volt: a Doborjánba látogató Liszt adakozott a templom orgonájára és adományokat adott a szegényeknek. Pályafutása során több ízben is adott jótékonysági koncertet, pl. a pesti árvíz károsultjainak javára (1838. március 13.), vagy pl. a Nemzeti Zenede létesítésére.

Időközben karmesterként is bemutatkozott. A pergő élet korszakát váltotta weimari karmesteri időszaka (1848-61). Akkortájt több időt tudott zeneszerzésre fordítani. Nagy hatással volt rá a Richard Wagnerrel kötött barátsága.

Közben megismerkedett Sayn-Wittgenstein hercegnével. Kapcsolatuk elmélyült, s Liszt követte az asszonyt Rómába (1861-69), ahol ideje nagy részét egyházi zenék (pl. oratóriumok) komponálásának szentelte. A római katolikus egyház kisebb rendjeinek felvétele után a Vatikánba költözött. Az egyházi zene megreformálásán fáradozott. Egyik - ebben az időszakban komponált - jelentős művét, a Szent Erzsébet legendáját maga vezényelte Pesten, ahol magyar kapcsolatai is újjáéledtek.

Károly Sándor nagyherceg ajánlatára visszatért Weimarba. Ezt követően sokat utazott Róma, Weimar és Pest között. Egy ilyen utazás alkalmával meghűlt és tüdőgyulladásban elhunyt Bayreuth-ban.

Advertisement

Alkotói korszakai:

1) 1822-1834: fiatalkori, még keresi a saját stílusát

2) 1834-1848: Lamennais abbé; korai Liszt zene, főleg zongoradarabok

  • Zarándokévek I-II.
  • Magyar rapszódiák

3) 1848-1861: Weimar; nagyromantikus Liszt (12 szimfonikus költemény [!], Haláltánc, a nagy ciklusok végső formába öntése, Esztergomi mise)

Advertisement

4) 1861-1869: Róma → lelki, vallásos élet, koncentrált zene (Krisztus oratórium, Szent Erzsébet legendája

5) 1869-1886: kései Liszt; egyre merészebb harmóniafűzések, kísérletek új hangsorokkal (Via Crucis, Zarándokévek 3, Mefisto-keringő)

A szimfónikus költemény

„A zenekar már zongoravirtuóz korszakában is érdekelte, de – minthogy nem állt rendelkezésére zenekar – eleinte nem próbálkozott hangszereléssel. Zenekari műveket a weimari időszakban kezdett írni, ahol udvari karmester volt. Eleinte még itt sem hangszerelt önállóan, két fiatal zenész volt a segítségére: August Conradi, majd Joachim Raff. Liszt eleinte javítgatta a munkáit, majd úgy 1854-től, a zenekari hangzással való kísérletezés, az egyes hangszerek sajátosságainak kitapasztalása után már maga hangszerelte műveit, mi több, a hangszerelés nagy hatású mestere lett. Bartók BélaBerlioz és Wagner mellett – a 19. század kiemelkedő hangszerelő újítójának nevezte.

Advertisement

Liszt formai újítást is hozott a szimfonikus zenébe: a szimfonikus költeményt. Tizenhárom ilyet írt, ezen kívül két szimfóniát (Faust, Dante). Ezek szerkesztésmódjában túllép a hagyományos szimfónián: művei nagy részéhez programot írt, nem törődött a hagyományos tételbeosztással, erőteljesen feszegette a tonalitás határait. Ugyanakkor megfigyelhető a magyaros motívumok (az úgynevezett magyar vagy cigányskála) megjelenése műveiben, olyan helyeken is, ahol nem lenne feltétlenül indokolt, és még olyan művekben is, amelynek készültekor még nem ébredt rá magyarságára. Liszt zenekari műveinek az elképzelései szerinti előadására nagy súlyt fektetett, ezért részletes utasításokat írt a nyomtatott partitúrához.”

„Liszt – Hector Berliozzal együtt – az úgynevezett programzene megteremtője, vagyis szimfonikus zenekari kompozícióinak és zongora-oeuvre-jének legnagyobb része valamilyen külső – irodalmi, képzőművészeti vagy természet-élmény – inspiráló elem hatására keletkezett. Ám mindig hangsúlyozta, hogy zenéjével nem illusztrálni akarja ezeket az ihlető élményeket, hanem hangulataikat, esetenként szereplőik jellemrajzát kívánja visszaadni zenéjével. Zenekarra írt művei ugyanakkor önarcképei is a romantikus komponistának. Többnyire kevés, inkább gesztus jellegű mint dallamos, zenei szövésre alkalmas témával dolgozik, ezeknek azonban gazdag variációit alkalmazza, és alapkarakterüket is képes megváltoztatni. Ez a lényege a Liszt nevéhez fűződő, úgynevezett monotematikus szerkesztésmódnak, amellyel a zeneszerző megteremti a művek egységes és ugyanakkor változatos voltát.

Az ő találmánya az egy tételes „szimfonikus költemény” műfaja, amely sok követőjének szolgált mintaképül. Élete delelőjén, Weimarban, az 1850-es években 12 szimfonikus költeményt komponált: Amit a hegyen hallani – Tasso – Les Préludes – Orpheusz – Prométheusz – Mazeppa – Ünnepi hangok – Hősi sirató – Hungaria – Hamlet – Hunok csatája - Az ideálok. Ezekhez csatlakozott élete legvégén, 1881-82-ben még A bölcsőtől a sírig.

Advertisement

A zenekar színeivel, eszközeivel megkapó lélektani ábrázolást és valósággal filmszerű víziót is varázsoló szimfonikus költemény az 1860-ban keletkezett Két epizód Lenau Faustjából első darabja, Az éjszakai menet is. Nem kevésbé a második darab, a kocsmai jelenet: a hangoló falusi muzsikusok, a hegedülő Sátán segítségével a parasztmenyasszonyt epekedő fuvola csalogány-trillákkal elcsábító Faust zenei ábrázolása - ismertebb nevén az 1. Mefisztó-keringő.”

h-moll szonáta

A h-moll szonáta Liszt Ferenc 1852–53-ban zongorára írt nagyszabású darabja (S.178), amit addigi zongorista és zeneszerzői tapasztalatainak és eredményeinek összegzéseként lehet értelmezni. 1857-ben Hans von Bülow mutatta be Berlinben, nyomtatásban 1854-ben jelent meg. A darab eleinte értetlenséggel találkozott, csak a 20. század elején ismerték fel igazi értékeit, forradalmian új szerkesztési elveit, de értelmezési viták néha még napjainkban is előfordulnak.

Advertisement

A darab születése

Liszt Ferenc az 1850-es évek elején Weimarban élt, már felhagyott a zongoravirtuózi vándorévekkel. Szimfonikus korszakát tervezte, de előtte meg akart írni egy olyan monumentális zongoraművet – erről egy levelében szólt is –, amelyben összegezheti addigi tapasztalatait. Szintézisét akarta adni zongoratechnikai, témavariációs, a romantikus hangvétel és szín tekintetében elért újításainak. Olyan korszaklezáró művet tervezett, mint amilyen Schumann C-dúr fantáziája, Schubert Wanderer-fantáziájaés mint Beethoven Hammerklavier szonátája. A darab rendkívül összetett, bonyolult és nagyszabású.

Liszt a komponáláshoz 1852-ben fogott hozzá (bár találtak 1851-es, Eilsenben keltezett vázlatokat is), és a következő év elején fejezte be, a kéziraton 1853. február 3-ai dátum szerepel. Először zárt körben játszotta el néhányszor 1853 májusában, és bizony döbbenetet keltett új művével. Ekkor történt meg az a nevezetes (állítólagos?) eset, amikor az ilyen „házimuzsikálás” alkalmával a fiatal Brahms (állítólag) elaludt Liszt zongorázása közben; innen (is) eredhetett további barátságtalan kapcsolatuk. A szonáta 1854-ben jelent meg nyomtatásban a lipcsei Breitkopf und Härtelnél, és Liszt – viszonzásul a C-dúr fantázia neki szóló dedikációjáéért – Robert Schumannak ajánlotta. A Schumann házaspár értetlenül lapozgatta a kottát. Egyedül Wagner értette meg rögtön Liszt szándékát, és levélben üdvözölte barátja új zongoraművét. Wagner akkor Londonban tartózkodott, és Liszt tanítványa, Karl Klindworth játszotta el neki a darabot. „Klindworth az imént játszotta el nekem a nagy szonátádat! […] A szonáta minden képzeletet felülmúlóan szép; nagy, szeretetreméltó, mély és nemes – fenséges, amilyen Te vagy” – írta a levelében. A Szonáta 1857. január 27-én került először pódiumra Berlinben, Liszt tanítványa és veje, Hans von Bülow – a darabbal szembeni ellenérzéseit félretéve – mutatta be. Az előadást megtapsolták, de ez a taps Bülownak szólt, magát a darabot ridegen, ellenségesen fogadták, csakúgy, mint Bécsben és Londonban is az 1880-as évek elején, ahol szintén Bülow játszotta.

Advertisement

A h-moll szonáta még sokáig nehezen befogadható, túl modern mű volt, Ferruccio Busoni 1900-ban még a felháborodást vállalva tűzte műsorára, de még Dohnányi és Bartók is csak nehezen tudott megbarátkozni a darabbal. Azóta az egyik legtöbbet játszott 19. századi zongoradarab lett, amit a legnagyobb zongoraművészek (többek között André Watts, Szvjatoszlav Richter, Vladimir Horowitz, Martha Argerich, Jevgenyij Kiszin, Marc-André Hamelin) tűztek műsorukra, értelmezések – és félreértelmezések – sora született a darab kapcsán.

A zene

A klasszikus szonáta három tételből áll. A háromtételes gyors–lassú–gyors felosztású, a négytételes rendbe még beékelődik egy scherzo tétel is.[J 3] Liszt h-moll szonátája egyetlen összefüggő, félórás zenefolyam, és az elemzők még abban sem egyeznek, hogy egyetlen, megbonthatatlan egységként kell-e kezelni, vagy egy tömbbe összevont, többtételes darab-e. Alapvetően három elképzelés létezik:

  • A h-moll szonáta egyetlen szonátaformájú tétel, amelyben megkülönböztethető az expozíció, a kidolgozás és visszatérés, valamint a kóda.
  • A h-moll szonáta négytételes mű, amelyben a gyors–lassú–scherzo–gyors tételek szünet nélkül (attaca) követik agymást.
  • A h-moll szonáta egy olyan variációs formájú darab, amelyben minden egyetlen témából fejtődik ki.

Advertisement

William Newman analízise szerint a mű kétfunkciós: van egy egytételes szonátaforma, és abba beékelődik egy lassú tétel és scherzo. Eszerint a h-moll szonáta szerkezete:

Lassú bevezetés (Lento assai)

Főtéma (Allegro energico)

Kontraszttéma (Grandioso)

A főtéma két motívumából képzett öt további téma (variáció-lánc)

Recitativo és a kidolgozási rész kezdete, amelyet megszakít az

Andante sostenuto, új téma és

Quasi adagio, a kidolgozási rész folytatása

(lassútétel jelleg)

Visszavezetés

Főtéma (élén fugato)

(scherzo jelleg)

Kontraszttéma

A főtémából képzett variánsok rövidített visszatérése

Kóda: Prestissimo (kontraszttéma);

Andante sostenuto (az új téma), Allegro moderato (főtéma), Lento assai (bevezető skálatéma).

Advertisement

Egy inkább a dallam alapján végzett elemzés, Holics László munkája, újabb szempontokat vetett fel a h-moll szonátával kapcsolatban. Eszerint a darab zenei anyagába Liszt Ferenc az őt mindig is foglalkoztató Faust-témakör hőseit, illetve az általuk megszemélyesített emberi tulajdonságokat fogalmazta bele: Faust, az igazságot kereső, hősies jellem, Mephisto, a tagadás és a gonoszság jelképe és Margit, az eszményi nő. Holics szerint a zeneműben alapvetően a két első szereplőnek a jellegzetes dallamai, motívumai, témái jelennek meg, „…s ezek kölcsönhatásából kerekedik ki egy olyan dráma, mely, röviden fogalmazva, a jónak és a rossznak a küzdelméről szól. […] A h-moll szonáta összesen öt különböző, jól elkülöníthető témára épül, melyeknek mind megvan a saját mondanivalója – olyan jellegzetesen, hogy akár nevet is adhatnánk mindegyiknek.” Liszt h-moll szonátája ennek megfelelően valóban drámai hangulatú. A darabban öt témát lehet megkülönböztetni, dallamok és hangulatok váltakoznak, amelyből kiérezhető a küzdelem – tulajdonképpen az emberi életet végigkísérő, arra oly jellemző küzdelem –, hogy a mű vége csendes megnyugvást hozzon.

Faust-szimfónia

A Faust-szimfónia (német címe Eine Faust-Symphonie in drei Charakterbildern [nach Goethe]) Liszt Ferenc 1854-ben komponált műve (S.108), amely Johann Wolfgang von Goethe Faustja nyomán keletkezett. Bemutatója 1857-ben volt Weimarban, Liszt vezényletével.

Advertisement

A mű születése

Faust témájára Liszt először 1830-ban, Berlioznál figyelt fel, akit komolyan foglalkoztatott egy Fausttal kapcsolatos mű megírásának a gondolata. Ezzel a gondolattal Liszt is évekig foglalkozott, de a kérdéskör filozófiai mélységével csak később, megfelelő érettség birtokában tudott megbirkózni. Az első vázlatokat az 1840-es évek közepe felé készítette, de a darab megkomponálásához csak 1854-ben látott neki, amikor weimari udvari karnagy lett. A művel mindössze két hónap alatt készült el.

Goethe művének hatása Lisztre rendkívül furcsa, mert Liszt nem szerette, mi több, ki nem állhatta Goethét, Victor Hugo és George Byron volt a kedvence. „Minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes számomra” – írta egy Wittgenstein hercegnének szóló levelében, 1854-ben. Ki is akarta kerülni a Goethére való hivatkozást, és először Faust témájú operát akart írni, amely szövegének megírására id. Alexandre Dumas-ra, majd Gérard de Nervalra gondolt. Egyéb „Faustos” művei (Éjszakai menet, Tánc a falusi kocsmában, vagyis a Mefisztó-keringő) sem Goethére alapozódtak, hanem Lenau műveire. Írt ugyan néhány Goethe-dalt, de ezek nem kifejezetten sikerült darabok. Végül a Faust-szimfónia lett Liszt egyetlen olyan műve, amely (alcímében) Goethére utal.

Advertisement

A darabot 1857. szeptember 5-én mutatták be a weimari Udvari Színházban Liszt Ferenc vezényletével – a GoetheSchiller-szobor avatása alkalmából (Az ideálok című szimfonikus költeménnyel egy hangversenyen). A darab visszafogott fogadtatásban részesült. Az ősbemutatót követően még Hans von Bülow is elvezényelte 1861-ben, de ezután – néhány szórványos előadástól eltekintve – mintegy ötven évig elfeledkeztek róla. A néhány magyarországi előadástól eltekintve Felix Weingartner volt a darab első, modern interpretálója. Első megjelenése 1861-ben volt a Schuberth kiadónál, ajánlása Berlioznak szólt. A szimfóniából készült egy kétzongorás átdolgozás is (S.647).

A zene

A Faust-szimfónia háromtételes zenemű, és ahogy a darab alcíme – Három jellemkép, Goethe nyomán – is mutatja, a három tétel a Faust témakör három főszereplőjének (Faust, Margit, Mefisztó), illetve jellemüknek zenei ábrázolása. Liszt nem elmeséli a Goethe-művet, hanem zenei portrét ír a három főszereplőről. Az ő programzenei műveiben a külső témaindíték mindig is csak egy kisegítő, gondolatébresztő eszköz, nem követi pontosan a forrásként jelölt mű történéseit. Így van ez a Faust-szimfóniával is. Liszt zenéje nem eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol és ütköztet, színtisztán zenei eszközökkel. Ráadásul ezek a zenei karakterképek teljesen szubjektívek, Liszt elképzeléseit fejezik ki, a két szélső tétel akár önarcképnek is tekinthető. Liszt Faustja más, mint Goethéé: hősiesebb, erőteljesebb, határozottabb, mintha Byron Manfrédjának vonásai is felismerhetőek lennének benne, mintha Prométheusz alakja is belevegyülne. Ez tudatos volt, egy levelében „polgári”-nak, kisstílűnek, tétovázónak nevezte Goethe hősét, míg a sajátját büszkének és erősnek.

Advertisement

Első tétel: Faust (Lento assai – Allegro impetuoso)

Nagyszabású tétel, általában 26 perc körüli időtartamban játsszák. Szonátaformájú, melynek már az első, csellókon és brácsákon megszólaló, Faust „varázslói” jellemét megrajzoló dallamában Liszt kihasználja a teljes tizenkétfokú hangrendszert (ha nem is a 20. századi formában, de ne feledjük: a 19. század közepén vagyunk, a tizenkétfokú szerkesztési elvet csak mintegy ötven év múlva kezdik használni), így határozott tonalitást alig lehet felfedezni benne. A második Faust-motívum oboán, majd hegedűn szólal meg, de a szenvedélyes Faustot jelképező tulajdonképpeni főtéma csak később következik, és hegedűkön szólal meg. Ez a dallam fordul elő a továbbiakban a legtöbbször – természetesen rendre módosított formában. A tétel zárótémája egy fokozatosan kibontakozó, harsány dallamvonulat.

Második tétel: Margit (Andanto soave)

Margit (a németben Gretchen) tétele a tiszta, „megváltó hatalmú”, szilárd pontot jelentő nőideál zenei arcképe. A tétel egyszerű dalformájú, finom és egyértelműen tonális dallamvilágú (A-dúr), érzékletesen, áttetszően hangszerelt anyag. Ezt a dallamot Mafisto sem tudja eltorzítani, még a Mefisztó-tételben is változatlanul halljuk viszont. Faust témája a tétel közepén és a végén jelenik meg. Körülbelül 18 perc hosszúságú tétel.

Advertisement

Harmadik tétel: Mefisztó (Allegro vivace, ironico)
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű képlet. A tétel végén megjelenik a Mefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Faust elbukik ugyan, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a tenor és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.

Hangszerelés

A Faust-szimfónia első változatának zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: vonóskart, fafúvósokat és kürtöket alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban és a tenorszólós férfikari fináléval (Chorus Mysticus) kiegészítve hangzott el. Ezt a részt a bemutató előtt írta és illesztette a darabhoz, majd 1880-ban még tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, Wagner például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.

Advertisement

A véglegesnek tekintett nagyzenekari változat hangszerbeosztása alaposan kibővült az alaphoz képest: a vonósokon kívül piccolo, két fuvola, két oboa, két klarinét, két fagott, négy kürt, három trombita, három harsona (két tenor, egy basszus), tuba, üstdob, cintányérok, triangulum, orgona, hárfa. A szimfónia teljes előadása általában 68 percnyi időt vesz igénybe.

Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, a tizenkétfokúság korai alkalmazása, hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a h-moll szonátával állítható párhuzamba. Bartók Béla szerint is a Faust-szimfónia – a h-moll szonátával együtt – „a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”. Hamburger Klára megállapítja, hogy a Faust-szimfónia „egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”

A kései Liszt

  • 1869-86: Budapest – Weimar – Róma háromszögében élt
  • 1875-től a ZAK-on tanított, sokat tett anyagilag is az intézményért (jótékonysági koncertek)
  • modern zenei nyelv: legértékesebb része az életműnek sokak szerint; tágítja a zenei kifejezés, a zenei nyelv határait

Advertisement

ð hangrendszert fellazítja

ð új hangsorok: distancia-skálák (modellskálák – 1:2, 1:3, stb.)

[Internet]

Utolsó weimari éveiben Liszt egyre inkább eltávolodott korának zenei igényeitől, művei egyre inkább jövőbe mutatóak voltak, amelyek későbbi zenei stílusokat, zeneszerzői technikákat előlegeztek meg. Ennek példája az 1860-ban, Nikolaus Lenau versére komponált Der traurige Mönch című kompozíció, melyben a kor divatjától eltérően a hármashangzatot központi akkordként használta. További példák erre már a Zarándokévekben is fellelhetők. Az 1877 szeptemberében komponált A Villa d’Este szökőkútjai már Debussy és Ravel zenei impresszionizmusának előfutáraként értelmezhető.

Advertisement

A későbbiekben olyan, a klasszikus összhangzattanban tilosnak számító megoldásokkal is kísérletezett, mint például a kvintpárhuzamok alkalmazása Csárdás macabre-ban, valamint az atonalitással a Hangnem nélküli bagatellben. A Négy elfelejtett keringő második darabjában mellőzte a lírai dallamosságot, míg a Második Mefisztó-keringőben a rövid témák végtelennek tűnő ismétlésével döbbentette meg kortársait. Hasonló hallható az 1878-as Via crucis című művében, az Unstern!-ben és az 1880-as Szürke felhőkben is.

Mindezek mellett Liszt folytatta az átiratok megírását. Ezeket általában hagyományos stílusban írta, de előfordult, hogy jelentősen belenyúlt tartalmukba, mint ahogyan azt Wagner Tannhäuser című operájának egyik kórusművével tette: a Chor de jüngeren Pilgert (Fiatal zarándokok kórusa) átírta, sőt át is nevezte Chor der älteren Pilgerre (Öreg zarándokok kórusa).

Liszt utolsó átirata Anton Grigorjevics Rubinstejn Der Asra című kompozíciója volt, melyet Heine egyik verse inspirált. A kompozícióba beépített egy részletet is korábbi Tasso, Panasz és diadal című szimfonikus költeményéből, melynek témája a magyarországi cigány népzenéből merített. Így ez a műben büszkén hirdette magyarságát.

Advertisement

Liszt 1880-as évekbeli tanítványainak feljegyzéseiből ismertek azok a zeneművek, amelyeket a zeneszerző szívesen oktatott. August Stradal és August Göllerich megjegyezték, hogy nem szerette saját szerzeményeit oktatni, és amikor visszahallotta azokat tanítványaitól, mindig szarkazmussal szólt a zeneszerző, azaz saját maga tehetségtelenségéről.

Öröksége, utóélete

Liszt iskolák

Liszt segített megalapítani a Weimari Liszt Iskolát és a budapesti Zeneakadémiát. Utolsó éveiben Lisztnek sok magántanítványa volt és nagy hatása volt a zenepedagógiára. Tanítványa volt többek között Eugen d’Albert, Arthur Friedheim, Sophie Menter, Moriz Rosenthal, Emil von Sauer, Alexander Siloti, Thomán István, Aggházy Károly.

Advertisement

Liszt virtuozitása és technikai újításai

Liszt játékmódját színpadiasnak és hivalkodónak írták le, de mindenki, aki látta őt játszani, le volt nyűgözve páratlan zongoratudása láttán. Talán legjobban a Transzcendens etűdök, illetve az 1837-es előd Tizenkét etűd és a korai Paganini-etűdök (1838) mutatják Liszt zongorajátszó képességeit. Robert Schumann úgy írta ezt le, mint „a vihar és félelem darabjait, amelyeket úgy írtak meg, hogy csak tíz-tizenkét zongorista legyen képes lejátszani a világon”. Ahhoz, hogy egy zongorista eljátszhassa ezeket, olyan kapcsolatban kell lenni zongorájával, mintha a saját testének része lenne (Walker, 1987).

Lisztről azt állították, hogy napi 10–12 órát gyakorolta a skálákat, trillákat, arpeggiókat, javítandó technikáját és kitartását. Ezeket a zongoratechnikákat gyakorta felhasználta műveiben, amely rendkívüli technikai nehézséget okoz előadóinak (erre jó példa a Transzcendens etűdök ötödik darabja, a Feux follets (Lidércfény)). Liszt ezekben saját magát és tökéletes ujjtechnikáját állította különböző kihívások elé.

Advertisement

Liszt legtöbbször (például otthonában is) Bösendorfer zongorát használt (egy róla elnevezett modell jelenleg is megvásárolható a Bösendorfer cégtől[8]). Lisztet szoros kapcsolat fűzte a Bösendorfer céghez, mivel Liszt egyéni, különleges és erőteljes zongoratechnikája miatt fiatalabb korában minden zongorát tönkretett, amin huzamosabb ideig játszott, mindaddig, míg nem találkozott a Bösendorfer zongorákkal, melyek elbírták és lehetővé tették különleges játékstílusát. A Bösendorfer cégtől Liszt be tudott szerezni viszonylag kis méretű zongorát (185 cm; erre azért volt szüksége, mert az akkori házak nem voltak nagyméretűek, valamint útikocsijába is kellett egy zongora). Koncerteket is többnyire Bösendorfer zongorákon adott, például Ferenc Józsefnek és feleségének, Sissinek.

Talán a legfontosabb oka Liszt extrém technikai nehézségekhez való vonzódásának saját kezének felépítése volt. Reprodukáltak egy eredeti XIX. századi gipszöntvényt Liszt kezéről, amely most a weimari - Liszt Múzeumként is ismert - Liszt-házban található. A gipszmásolat megmutatja, hogy Liszt ujjai hihetetlenül karcsúak voltak, bár nem voltak abnormálisan hosszúk. Azonban ujjai között csaknem hiányoztak a köznapi ember kezén megtalálható „hártyák”, emiatt sokkal szélesebb terpeszben tudta használni ujjait, mint egy átlagos zongorista, akár 12 billentyűt is képes lehetett átfogni.

Az 1830-as és 1840-es évek folyamán – ezek voltak Liszt „transzcendentális technikájának” évei – forradalmasította a zongorajátszás majd minden szektorát. Olyan szerzők és előadók, mint Rubinstein, Paderewski és Rachmaninov Liszt zenéje felé fordultak, hogy felfedezzék a billentyűket vezérlő törvényeket.

Advertisement

Miközben Liszt játéka forradalmi és híresen különleges volt, távolról sem csak csillogásból és akrobatikából állt. Beszámolók szerint nemes érzéssel és mély átéléssel játszott, ami sokszor kemény embereket is könnyekig megindított. Úgy tűnik, játékának ez a minősége élete folyamán tovább is fejlődött, átépítve a fiatalkori tüzet és bravúrokat. Az öregkori koncertjeiről szóló korabeli beszámolók szerint játéka meglepően és jól érthetően finom és költői volt, tiszta hangok és könnyed végrehajtás jellemezte. Ez ellentétben állt a népes úgynevezett „Liszt-iskola” stílusával, amely akkoriban már kezdett elterjedni Európában. Késői zongoraműveinek vizsgálata megerősíti ezt: ezekben a zeneszerző kifejezetten elutasítja korai munkáinak hivalkodását.

Liszt úgyszintén kiválóan játszott előzetes felkészülés nélkül, lenyűgözte Edvard Grieget is 1870-ben, amikor első olvasásra eljátszotta Grieg a-moll zongoraversenyét, egy évvel korábban pedig a hegedűszonátáját játszotta el blattolva. Évtizedekkel korábban Liszt Chopin-etűdöket játszott első olvasásra, amelynek hatására Chopin azt írta, eleped az irigységtől, és szeretné ellopni Liszt modorát, ahogy az ő műveit tolmácsolja. Ez annál figyelemre méltóbb, mert az emlékezők egyike szerint Liszt ekkor kéziratos kottából játszott.

Zongoraest

A zongoraest (piano recital) kifejezést Liszt használta először 1840. június 9-én Londonban, bár a kifejezést neki Frederick Beale kiadótulajdonos javasolta. Liszt előtt senki nem adott önálló zongorakoncertet, a zongorajáték mindig valamilyen zenekarhoz vagy dalhoz kapcsolódott. Liszt volt, aki a zongorát a mai státusába emelte, aki bizonyította, hogy a zongora önmagában elegendő egy koncert megtartásához.

Advertisement

Liszt szólóestjeivel keresztülutazta Európát, az Uráltól Írországig. Gyakran játszott akár háromezer ember előtt is. Ő volt az első zongoraművész, aki fejből játszotta végig a teljes műsorprogramot, és az első volt, aki a zongorát derékszögben helyezte el a pódiumon, a fedelével nyitva, hogy a hangok szétszóródhassanak a teremben.

Kései művei: Via Crucis, Magyar történelmi arcképek, Karácsonyfa, kései moetták, 4 elfelejtett keringő, Zarándokévek III. kötet, utolsó rapszódiák, Wagner halálára írt zongoradarabok