• Haydn, Mozart, Beethoven – már abban a korban is kialakult ez a „triumvirátus”
  • művészi nyelv – kifejezés: egy stílus a kifejezés legszélesebb skáláit járja be, a maga nemében egy Mozart-mű is olyan elegáns/morbid/stb. lehet, mint mondjuk egy Wagner
  • a 3 nagy szerző nagyban befolyásolta egymást és kiemelkedtek koruk többi zeneszerzője közül – hasonló megoldások bizonyos komponálási helyzetekben, absztrakt stílus-egység létrejötte
  • klasszikus stílus lehetőségeit megteremtő zenei nyelv a tonalitás
  • élő, folyamatosan változó rendszer
  • a hang természetes felhangjaiból vagy részhangjaiból alakult hármashangzatok hierarchikus rendszere
  • tonika, mediáns és domináns – a domináns a legjelentősebb részhang
  • egymáshoz közelítő hármasokat próbálták teoretikusok és zenészek azonosítani → kvintkör
  • lépcsőzetesen felsorakozó 12 hang, egyenlő távolságra egymástól → egyenlő temperálás; de! ez eltorzítja a természetes felhangokhoz való viszonyukat
  • dúr és moll skálák közti lényeges különbség – hangsorok határozzák meg
  • tonika és a domináns közti új, hangsúlyozott polaritás (korábban gyengébb volt)
  • ezt erősítette a moduláció is (domináns hangnembe)
  • a hangzatok hierarchikus rendje teljes világossággal meghatározott
  • a 3 nagy szerző zenéje már teljes egészében a temperált rendszer jegyében íródott, de pl. a vonósok mindig finoman alkalmazkodnak a természetes magassághoz
  • a zene korábbi eljárásainak (vertikális vonalak hordozása a szigorúan horizontális basszus szólam által) radikális megtámadása
  • pl. Alberti-basszus megjelenése
  • frázis kialakítása, szerkezet

A stílus forrásai

  • nem eszmény elérése, hanem optimális egyensúly megtalálása
  • drámai kifejezés, egy érzés megjelenítése – megjelent már a késő barokkban is
  • más igények – több, összetettebb érzések megjelenítése volt a cél → események sorozata
  1. első jelentős példa: Scarlatti csembaló-szonátái, 18. sz. második negyede
  2. átmeneti időszak: 1755-1775
  • nincs igazán egységes stílus
  • választás a drámai kitörés és a formai tökély között – csak keveseknek sikerült összehoznia a kettőt (Haydn, Mozart) → ezzel született meg a klasszikus stílus
  • eközben: Bach-fiúk osztották fel Európa főbb stílus-lehetőségeit egymás között (rokokó, Empfindsamkeit, késői barokk)
  • egyházi zene: még a barokk uralkodik; Itália, Fro.: opera seria; Nápoly, Bécs: opera buffa
  • crescendi – mannheimi szimfónikusok „találták fel”
  • kontinuitás igénye, a közönség figyelmének folyamatos fenntartása
  • zenekari és kamara stílus: addig nem lehetett élesen elválasztani egymástól, most viszont fontos lett ez a megkülönböztetés > a század közepétől már jelentős stílusbeli különbségek mutatkoznak a nyilvános előadásra és az otthonra szánt darabok között → átmenet: vonósnégyes
  • ez a nyilvános hangversenyek 18. századi történetéhez csatolható
  • nyilvános előadások számának növekedése, zene társadalmi jellege

ð szélesebb és szűkebb közönségnek szánt zene megkülönböztetése egyre világosabb lett

  • utolsó „meghódítandó” terület: egyházzene – még Haydn és Mozart műveiben is megmaradtak a barokk elemek
  • egységes stílus mindenben mutatkozó hiánya miatt lehet ezt a korszakot manieristának nevezni – erősen egyéni modort vettek fel a komponisták
  • Händel halálától (1759) 1775-ig lehet manieristának nevezni a korszakot

ð technikai tökéletlenségek

ð kísérletezések minden lehetséges irányba

ð legfeltűnőbb gyengeség: nincs koordináció a frázis ritmusa, a hangsúly és a harmóniai ritmus között

Advertisement

  • szerkesztés és arányosság általános vonásai egyre határozottabbak
  • szonáta (vagy egyéb műfaj) komponálásának előfeltétele a kifejezés és a szerkezeti arányok követelményeinek összeegyeztetése volt
  • klasszikus kor szimmetriájának a feladata a drámai feszültség feloldása volt (barokk szimmetria túl statikus volt) – pl. Scarlatti-féle szimmetria: van kidolgozás, de az átmenet nélkül olvad bele a visszatérésbe
  • pl. szonátaforma inkább térbeli és nem időbeli – vita arról, hogy tulajdonképpen 2 vagy 3 részes-es a szonáta
  • szonátaforma jelentősége: egy idő után minden nagy forma a szonátára kezdett hasonlítani (rondó, menüett, scherzo, stb.)
  • késői 18. század: már szonáta volt számukra minden szervezett tételsorozat; az arányok csak attól függtek, hogy nyitó-, közép-, vagy záró tételről volt-e szó